A „fake news” legharciasabb bírálója, aki maga is bőven gyártotta azokat – Donald Trump felemás viszonya az igazsághoz (sajtótörténeti sajnálkozás)

Ahogy a New York Times rutinos Fehér házi tudósítója, Peter Baker megfogalmazta, Donald Trump egész életében úgy hasznosította az igazságot, hogy az a szükségleteit szolgálja. De talán soha nem olyan mértékben, mint a Fehér ház visszahódításáért folytatott harca során. Egyetlen kampánybeszédében sem kellett akár két percet várni, hogy ne varázsoljon grimaszt a valós tények ismerőinek arcára.

Márpedig ez a kampány – bárhonnan nézzük is –, számára már a 2020-as előző választás elbukásával megkezdődött. Ne menjünk bele sokadszor a washingtoni Kapitólium 2021 január 6.-iki ostromában játszott szerepére, a szélsőséges lázadók szervezésére és feltüzelésére, de a „választások elcsalásának” érve végig kísérte Trump elmúlt csaknem négy esztendejének minden megszólalását.

A valósághoz fűződő ellentmondásos kapcsolatát persze sokkal régebbre datálhatjuk. „Soha senki sem hazudozott még ilyen skálán az amerikai politikában” – jegyezte meg Bill Adair, a Duke University professzora, egy 2024 őszén, a „Nagy Hazugság Mögött” (Beyond the Big Lie) címen kiadott összegzés szerzője. „Itt nemcsak az általa használt blöffök mennyiségéről és ismételt sulykolásáról van szó, hanem arról is, ahogy ezek a Republikánus Párt kultúráját áthatották. Elfogadhatóvá tette a hazudozást, így világos, hogy ezeket hallod a Képviselőház folyosói beszélgetéseiben, ahol az ő szövegét szajkózzák, vagy ha a Fox tévét nézed…”

A „szemen szedett” szónok már diadalmas pénzügyi fölemelkedését tükröző első visszaemlékezésében, amely a tőle megszokott szerénységgel csak „Az üzletkötés művészete” („The Art of the Deal”) visszafogott címet viselte, maga a szerző, Donald Trump „az igazmondás hiperbolájának” minősítette a valósághoz fűződő viszonyát.

Ám beszéd- és szövegíró „négere”, Tony Schwartz ghostwriter maga is megszenvedett attól a tartalomtól, ami néha még az ő fantáziáját is meghaladta. Hogyan lehet szavakba foglalni azt a nyelvezetet, amelyről ő is tudja, hogy minimum kétséges állításokat fogalmaz meg. A szakmájában vérbeli profinak tartott árnyékírónak súlyos dilemmát okozott, hogyan fordítsa át netán maga által is eléggé elfogadhatóvá a sejtelmes sugallatokat. Egy interjúban aztán nyíltan bevallotta: „a valósághű hiperbola valójában azt helyettesíti, mintha azt mondanád: Te most hazudtál egyet…”

Trump ezek révén emelkedett egyre magasabbra a business és a politika világában. Hazudozott vagyona értékéről, házai magasságáról, valóságshowja nézettségéről, Amerika első színesbőrű elnökének származásáról, a 2020-as választások törvényességéről, vagy arról, hogy egyes bevándorlók macskákat, kutyákat esznek, odáig, hogy ő aztán békevágytól fűtve ellátogatott a Gáza-övezetbe is.

Donald-kacsák – nem mese ez, gyermek!

A régiúj amerikai elnök igyekezett a kívánalmakhoz igazítani a tényeket, ha azok kedveztek neki. Vegyük a meseregény(ek) első fejezetét. A Trump-féle sikersztori mítoszvilága ott kezdődik, hogy az apjától kapott egy millió dolláros kölcsönből küzdötte magát a csúcsra. Valójában a megörökölt vagyon – mai értékére átszámítva – mintegy 413 millió dollárra rúg.

Ha úgy látta jónak, hát elmesélte, hogy nagyapja Svédországból vándorolt be, bár valójában német volt. Máskor viszont azt találta mondani, hogy édesapja Németországban született, jóllehet a (nálánál is) idősb Fred Trump már Bronxban látta meg a napvilágot.

Éveken át hajtogatta, hogy demokrata elődje, Barack Obama valójában Kenyában született, így meg sem választhatták volna az Egyesült Államok elnökévé. Még egy tőle elfordult ügyvédje is megerősítette, hogy Trump hosszasan hazudozott arról is, hogy magánnyomozást kezdeményezett Obama igazi, Hawaii szigeti szülőhelyén, bár soha nem tett ilyen kezdeményezést.

Tételezzük föl, olykor csak tévedett, netán rosszul tájékoztatták. Esetleg a pillanatnyi helyzet követelhetett meg tőle némi túlzást Olykor a feszült tempó kerítette hatalmába a tényismeretét, vagy a figyelme másra összpontosult, mint amit egy-egy mellékvágány megkövetelt volna. De a vaskosan ismételt hamis állításokról semmiképp sem állíthatjuk, hogy pusztán egy ma már 78-esztendős politikus kihagyásai.

Számos olyan tényállításába ütközhettünk, amelyeket aligha lehet tódításnak, csúsztatásnak vagy dekoncentrációnak tulajdonítani. Korábban azt fejtegette, hogy első elnöki pályafutása előtt sohasem találkozott Putyin orosz elnökkel, nem próbálkozott „az üzletkötés művészetével” Moszkvában. Eközben egyik közvetítője nem átallotta megsúgni, hogy titokban ő vette föl a kapcsolatot a Kreml stábjával, amikor a Nagy Varázsló még azzal kísérletezett, hogy Trump-tornyot bűvészkedjen az orosz fővárosba.

A mindjárt beköszönő elnök azt is kijelentette, hogy amíg ő nem jött, az Egyesült Államok sorra-rendre elbukta perlekedéseit a Kereskedelmi Világszervezettel, noha tényszerűen bizonyítható, hogy a vitás ügyek 90 százalékában Washington kerekedett felül. Igaz, Trump azt is állította, hogy Kanadával szemben deficites az amerikai kereskedelem, miközben éppen ők könyvelhettek el többletet. Mondott vadabbakat is. Hogy haiti bevándorlók megeszik békés házi kedvenceiteket, amit a megnevezett helyszínen is körülröhögtek.

De hagyjuk is inkább a véget nem érő példatárat. Elvégre a Washington Post adatelemzői katalógusba rendezték Trumpnak csak az elnöksége alatt elejtett 30.573 hamis vagy félrevezető állítását. Ez napi 21 tódításnak felel meg. Elképzelhetjük, milyen teljesítményre volt képes „az ígéretek földjén”, kampányidőszakban…

Trump azzal is fenyegetőzött, hogy kész egy napra elszakadni a demokratikus normáktól. Ezalatt a korábbi adminisztráció képviselőit számonkérésre citálhatják az újjáalakult testületek elé, sőt jelentős személyi döntéseket hozhat. Az új kormányzati csapatáról szóló tervek máris számos homlokráncolásra adtak módot. Sebaj – van másik! -, a „kapitány” majd (megint) cserét határoz el.

Az amerikai központi tartalékbank, a FED-elnöke máris keményen reagált. Jerome Powell bejelentette, hogy a mandátumában rögzített további időt – alkotmány adta jogával élve -, befolyásos funkciójában tölti. A dolgokat „értékükön kezelve” közölte: az elnök nemcsak nem válthatja le őt, hanem a pénzügypolitikájára, így a FED kamatdöntéseire sem gyakorolhat befolyást.

A régi-új elnök viszont a maga alá varázsolt republikánus hívek támogatásával azt is el kívánja érni, hogy akár a szenátus jóváhagyása nélkül, a rendkívüli helyzetre hivatkozó korábbi rendelkezéshez visszanyúlva és a felsőház szünetelési ideje alatt miniszteri kinevezésekről döntsön. Ők aztán hónapokon át koptathatják „ideiglenesen” kapott bársonyszéküket.

Washingtonban pedig máris bejelentették: Trump a beiktatása utáni első héten tucatszám törli a Biden-Harris kormányzat rendelkezéseit. Köztük azokat, amelyeket az Ovális irodában hoztak az azt megelőző „sikeres évek” – értsd: az első Trump-regnálás – döntéseinek megváltoztatásáról…

Furcsa fintor – csorbulhat-e a legendás amerikai sajtószabadság?

A tagadhatatlanul leghevesebb választási kampány sajátos mellékzöngéjévé tompult, amikor újságírók és szerkesztők léptek át a hírek főszereplőivé. Pedig aki olvasta David Halberstam egykor magyarul is megjelent, „Mert övék a hatalom” című sajtótörténeti remekét, sejtheti, hogy a csaknem teljesnek vélt amerikai újságírói-kiadói szabadságon is csorbát ejthet a mindenkori laptulajdonosok befolyása. Azóta persze rengeteg víz lefolyt a Potomacon, számos tulajdonos-váltást éltek meg vagy éltek túl a legpatinásabb véleményformáló lapok is.

Ezt érzékeltette a minap, a választások hajrájában két klasszikus napilap, a tekintélyes „The Washington Post” és a „Los Angeles Times” döntése. A fővárosi fő forrás korábban rendre a demokrata jelölt támogatására szólított. De viszonylag új tulajdonosa, Jeff Bezos, a világ harmadik leggazdagabbja, aki 2013-ban vette meg a lapot, most üzletemberi szimatára hagyatkozva ezt a döntést leállíttatta.

Így William Lewis, az újság kiadója és vezérigazgatója kivetette a már elkészített, Kamala Harris mellett kiálló vezércikket. Ehelyett olyan „véleményt” fogalmazott meg a lap hasábjain, hogy „visszatérünk a gyökerekhez, miszerint nem támogatunk elnökjelölteket”. Vagyis szakított azzal a fél évszázados hagyománnyal, amely határozott véleményt nyilvánított arról, hogy kit látnának szívesebben a világ első hatalmának élén.

Jeff Bezos, majd nyomában a Los Angeles Times dél-afrikai-kínai tulajdonos-családja (egyben a szintén onnan érkezett Elon Musk régi barátja) is megérezte a választás kimenetelét. Tudhatták, hogy Donald Trump nem felejt és hajlamos a hirtelen haragú bosszúállásra, így jobbnak látták, ha a véleménynyilvánítás helyett a kamu-semlegességet parancsolják lapjukra.

A következmény? A Washington Post jó negyedmillió állandó olvasója napokon belül lemondta a lap megrendelését. A véleményrovat kulcsembereinek egyharmada pedig felmondott. És bár amikor Jeff Bezos 2013-ban potom 250 millió dollárért megvette a lapot, „kötelességének érezte, hogy a lap múltja előtt tisztelegve” biztosította a tőle idegenkedő újságíróit is, hogy soha nem csorbítja majd a lap hírnevét, mostani üzleti számításában nem hibázott.

Szinte órákkal később a kormányzati megbízatásokat teljesítő űripari vállalkozása, a Blue Origin vezetői már Trumppal ültek egy asztalnál. A sajtószabadság kérdése aligha került terítékre…

Eközben a harmadik és világszerte alighanem legtöbbször idézett forrása, a New York Times előfizetőinek száma (és a lap profitja) csöndben gyarapodott. Ez pedig akár arról tanúskodhat, hogy a politikailag kettéhasított Amerika liberális térfelén makacsul kitartanak a saját értékeihez hű, mértéktartó lapok mellett. (Amíg lehet…)

Címlapi Fotó: MTI/AP/Getty Images pool/Brandon Bell

A cikk az Európai Unió finanszírozásával készült. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk."