Gáspár-Singer Anna: Ragtime

A kortárs írót, Gáspár-Singer Annát öt évvel ezelőtt megjelent Valami kék című elbeszéléskötete után láttuk vendégül a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, amelyben Szegő János beszélgetett vele és a szerző egy novellájának részletét is fölolvasta. Mostantól ezt itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatják, ha a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintanak, lejjebb görgetve pedig szövegesen is követhetik a felolvasást. A szöveg ízléses arányban ötvözi a realista írói mesélő nyelvet a kilencvenes évek miliőjének kamaszlélektani szemszögből való ábrázolásával, amikor a rendszerváltás után frissen alapított vallásos zsidó gimnáziumba be nem illeszkedett két diáklány hétköznapi különútjaiba enged bepillantást.

A szöveg eredeti, írott változata:

Ragtime (részlet)

 

Egyedül Miráékkal vagyok jóban, ők is itt ragadtak, mint én. Egy ideje ugyanúgy utáljuk a kötelező hosszú szoknyát, az imákat, a vacak kóser kaját. Hanna állítólag a nagymamája miatt maradt, aki örömében vörösre sírta a szemét a megnyitón, amikor elénekeltük a Hatikvát, hogy a kisunokája végre normális helyre került. Sári a szülei kedvéért, akik a nyolcvanas évek végén jöttek rá, hogy zsidók, és anyámék is úgy tudták, jó nekem itt. Az elején még nagyon akartam a sulit, apám rám hagyta, anyám pedig rögtön beszerezte a zsidók nagy kézikönyvét, lelkesen hívogatta az igazgatót. Nem volt szívem kiábrándítani. Az évnyitó előtti nyáron végig arról ábrándoztam, milyenek lesznek a zsidó gyerekek, később kiderült, az osztályban egyedül nekem nincs héber nevem. Az első jom kippurkor huszonnégy órán át böjtöltem, a Kol Nidrére is elmentünk a nagyapámmal, aki akkoriban döntött úgy, megint eljár majd zsinagógába. Farmerban voltam, elfelejtettem szoknyát húzni, a dzsekim hátulján ott virított a felirat, „think pink”. Nem értettem, miért bámul úgy mindenki.

Mira az egyetlen, aki egyértelműen lázadásból van itt. A szenvedéseit tutira megírja majd egy regényben, hajtogatja, egyelőre ahhoz gyűjt anyagot. Tavaly egy teljes hónapig járt a nagypofájú Sancával, a gimi fenegyerekével, aki héberórán egyszer letolta a gatyáját az egyik kaftános előtt, és a meztelen seggét mutatta neki. Azóta Sanca magántanuló, csak néha jár be vizsgázni. Mira azt mondja, neki is annak kellene lennie, igaz, akkor nehezen jönne össze az anyag a könyvhöz. Úgyhogy még megpróbál kitartani. Minden szeptembert úgy kezd, hogy összebalhézik az aktuális vallási igazgatóval, mert őt egy idióta amcsi ne kényszerítse semmire, pláne imára, van neki épp elég baja itt, a kelet-európai galut kellős közepén. Nem is nagyon tudtak vele mit kezdeni. Egyedül Szöges szívatja folyton.

Gyakran eszembe jut, milyen jó, hogy itt vagyunk egymásnak, a barátnőim nélkül réges-rég begolyóztam volna. Mint valami némafilmet, nézzük, ahogy az osztálytársaink engedelmesen masíroznak a díszterem felé, a nagyszünetben a folyosón hóráznak. Hullámzanak a hosszú szoknyák, a hajak, a mellek – nem tudom eldönteni, ilyenkor idegesítenek-e jobban, vagy akkor, ha semmit nem csinálnak. Folyton arra gondolok, csak véletlenül keveredtünk ide, tudom, hogy Miráék is így éreznek. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, a múltba menekülünk előlük.

Hannáéknál sokszor nézegetünk fekete-fehér fotókat, amiket az apja ócskapiacokról, antikváriumokból szerzett be, de már Hanna rendezett albumba. Csipkeruhás nőket, bajszos férfiakat és karikát hajtó gyerekeket látni rajtuk, meg díszes, feltűnő kalapokat. Hanna egyszer kitalálta, hordjunk mi is ehhez hasonló cuccokat. Azóta saját stílusunk van, imádjuk a húszas-harmincas éveket, a foxtrottot, az extrém holmikat. A bulikban szűk felsőben, feltűrt szoknyában őrjöngünk a ragtime-ra, a pasiknak a parkett szélén csöpög a nyáluk. Kívánatosak vagyunk és szexik, de Mira szerint ez inkább önkifejezés, a szabadságról szól: a rabszolgák régen ezzel a tánccal gúnyolták fehér gazdáikat. Ilyenkor mindig Szögesre gondol, az esetlen, billegő járására, a mozdulataival őt próbálja kifigurázni.

Egyik délután fodros ruhában suhantam a metrón, a kezemben fonott bőrönddel, amiben a füzeteimet hordom. Szöges, mikor bejött a terembe, béna öklével felém intett, csak nem a kastélyába készül, kisasszony?, röhögött az osztály előtt károgó hangon. Alig vártam, hogy vége legyen a napnak.

Az aluljáróban megbámultak, egy kalauzkülsejű nő, hóna alatt vaskos mappát szorongatva leszólított az Örsön. Szögletes szemüveget viselt, a haja két csoffadt varkocsban lógott a vállára. A mozgólépcső tetején hirtelen elém lépett, a középkorúak tévénézési szokásairól készít felmérést, gagyogta, legyek szíves kitölteni az ívet. Csak hápogni tudtam, gyorsan elslisszoltam, a megállóban szerencsére bent állt a busz, felugrottam rá, és már indultunk is. Legalább nem kellett magyarázkodnom. Otthon le se vetkőztem, rögtön hívtam Hannát, hogy elmeséljem neki, mi történt.

Sokáig foglalt volt, aztán végre belehallózott a telefonba. Egyetértően hümmögött. Szerinte tök normálisan reagáltam, a jelen kiábrándító és unalmas, minden, ami fontos és jelentős, már megtörtént. A történelem is ezt igazolja. Nézzek csak körül, búgta, és itt a hangja kicsit tanárosra váltott, körülöttünk a nagy büdös semmi van, az emberek zombik, ezt kell túlélnünk valahogy. A művészet pont ebben segít, okoskodott, meg a szép dolgok. Ő, Hanna sem véletlenül ír abba a gyönyörű naplóba. Ha ugyanis az embert szép dolgok veszik körül, akkor szép gondolatok jutnak az eszébe. Ha figyelek, ezt én is észreveszem majd.

Láttam magam előtt Hannát, ahogy a szobájában a szivárványszínű falak között a naplójába ír. A borítón egy híres szecessziós festmény kicsinyített mása van, a címe Anya gyermekével. A naplót a nővére hozta Bécsből. Hanna megpróbálja leutánozni a dőltbetűs kézírást, mint amit a háború előtti képeslapokon is látni, Zsüli néninél.

Zsüli néni Podmaniczky úti boltja titkos, egyetlen helyiségből áll az egész. Egy héten többször is elmegyünk oda. Cipőkből, vulkánfíber bőröndökből, ruhahalmokból épített szűk folyosók közt araszolunk, a levegőben fojtogató porszag van. A plafonról selyemkombinék, molyrágta bundák és csipkeruhák lógnak. Ha valamelyik megtetszik, Zsüli néni egy hosszú fémrúddal közelebb húzza, vörös karmú kezével int, nézzem csak meg nyugodtan. Ül az asztal mögött fényes selyemblúzban, a frizurája mindig tökéletesen berakva, a haja apró csigákba göndörödik az orrára tolt fémkeretes pápaszem fölött. Az arcán két kiló smink – úgy néz ki, mint egy kivénhedt madam. Előtte, a pulton színházi gukkerek, kesztyűk, női fejjel díszített gyógyszeres skatulyák hevernek össze-vissza rendetlen kupacban.

Amikor Hanna először vitt el oda, sokáig nézelődtem. Egy minibőrönd meg egy barna trottőrcipő között hezitáltam, az öregasszonytól tudtam meg, hogy így hívják. A sarka vastag volt, tömör, teljesen végig ért benne az ujjam, de Zsüli néni meggyőzött róla, előnyös. Ez a típus megemeli kicsit a vádlit, duruzsolta, a lábad így máris nem tűnik annyira vaskosnak.

Az utcán meg kellett esküdnöm Hannának, hogy senkinek nem árulom el a helyet. Már így is túl sokan járnak ide, ráncolta a homlokát, egy csomó kellékes a színműről. Nem hiányzik, hogy mások is ideszokjanak. A végén széthordanak mindent, nekünk meg a szirszar cuccok maradnak.

(Kiemelt kép: litera.hu)