A negyedik gyertya – Barna Zsuzsa írása

Amikor jóllakva hátradőlünk végre a karácsonyi asztalnál. Amikor a gyerekek ujjongva bontogatják az ajándékaikat. Amikor a karácsonyi forralt bortól egyszer-kétszer már megbotlik a nyelvünk. Amikor közösen a Mennyből az angyalt énekeljük, és jót röhögünk azon, hogy a zene ellen beoltott nagypapa egyetlen hangot sem talál el. Amikor már csak a szemünk kívánja az ötödik szelet zserbót, de mégis, bűntudat nélkül leerőltetjük. Amikor anyánk előveszi azt az aszút, amit még tíz éve kapott ajándékba, de eddig őrizgette ("Mégiscsak most lett tizennyolc a Mónika, éppen itt az ideje meginni ezt a drága jó bort!").

Amikor eszünkbe jutnak azok, akik viszont nem dőlhetnek hátra karácsonykor, akik nem éneklik a Mennyből az angyalt, akit nem bontanak aszút vidáman.

Az asszony, aki a kétezres évek elején karácsonyra megkapta első mobiltelefonját, ami még aznap este darabokra törve végezte a sarokban.

Az asszony, aki gondosan díszített karácsonyfával és hatfogásos menüvel várta haza családját a délutáni mozimatinéből ("a Jézuska hozta"), hogy két órával később a terített asztal maradékai közül szipogva szedegesse a törött díszek maradványait.

Az asszony, aki minden évben, a két hét megfeszített készülődés után szenteste már szinte rutinszerűen számított a felborított karácsonyfára, az ordításra, a rettegésre.

Aki a melltartójába dugott kocsikulccsal sütötte a bejglit, ha bármikor menekülnie kellene.

Aki karácsony másnapján a nagyszülőkhöz vezetve félt megállni a sarki trafiknál ("csak egy doboz cigiért ugrok ki"), mert tudta, hogy a doboz cigi mellett a zsebbe fog süllyedni a kétdekás üveg is.

Aki karácsony estéken a hálószobába bezárkózva ölelte a négyévesét, s a kérdésre: Anya, ugye holnapra kialussza? Csak annyit válaszolt fojtott hangon: Ki.

Akinek bal szemöldöke húsz év múltán is őrzi egy felé repülő üveg hamutartó nyomát.

És ismerem a kislányt is, akinek a karácsonyi ebéd után be kellett ülnie a Trabantba a részeg apja mellé, végigrettegve az egyórás utat, a nagyszülőktől hazafelé. Ismerem a gyerekeket, akiknek a karácsony éppen olyan, mint az év összes többi napja: bizonytalan és félelmetes. Akik, ha iskolából hazafelé végigsétálnak egy égőkkel gazdagon díszített utcán, tudják, hogy ennek ilyennek kellene lennie: nyugodtnak, kedvesnek, kis veszekedések ellenére is szeretetteljesnek. A téli szünetet viszont gyomorgörccsel és rettegve várják, hiszen olyankor már az iskola sem védi meg őket.

Ismerem, ismerjük őket, még ha nem is tudjuk pontosan, miért olyan szomorú a szemük a szünet előtti utolsó napon. Ismerjük mind a kolléganőt, aki olyan gyakran visel napszemüveget, és olyan ritkán szól hozzánk. Ismerjük a szomszédot, akitől mindig olyan gyanús kiabálás és tompa puffanások szűrődnek ki. És ismerjük magunkat is, mert nem tudjuk, mit tegyünk ilyenkor, egyáltalán tegyünk-e valamit. Nem tudjuk, hogyan segíthetünk, így aztán a kolléganőnek viszünk néhány kókuszgolyót az utolsó előtti munkanapon decemberben, a szomszédasszonynak pedig lesütött szemmel köszönünk.

Ismerjük őket, itt vannak köztünk. Sorba állnak előttünk a közértben, mellénk ülnek a metrón, és ugyanúgy válogatják a karácsonyfadíszeket az Ikeában, ahogy mi is tesszük.

És ismerjük azokat is, akik idén már nem ünneplik a karácsonyt. Sokan vannak, sokan voltak ők, akiket nem védett meg senki, sem a rendőrség, sem az állam. Még a közvetlen környezetük sem. Az adventi koszorú negyedik gyertyája égjen idén - értük is.

Gondoljunk rájuk; ha nem is legvidámabb ünnepi pillanatainkban, de gondoljunk rájuk ilyenkor is.

Barna Zsuzsa jegyzete