Baló Györgyre emlékezünk – Kadarkai Endre írása

Nem hiszem, hogy volt valaha felesleges kérdése. De talán még grimasza vagy hümmögése sem.

A mai túlmozgásos korban szinte elképzelhetetlen, hogy akadt valaki, akit kizárólag a lényeg érdekelt. Kérlelhetetlenül és célirányosan. A Magyarul Balóval egyik adásában a kitűnő debatterként ismert pártelnököt az esetleges koalíciókötési szándékairól kérdezte. Baló a nagy svunggal előadott okfejtést megszakítva, négy másodpercen belül jelezte, várja a választ: igen vagy nem? Egyetlen perc telt el a műsorból és máris rövidre zárta a mindenkit érdeklő kérdést. Krakéler kollégáival szemben mindezt szelíden és elegánsan tette. Sokszor elég volt egy szemöldökráncolás. A rizsa, a hablatyolás, a cikornyás önmegvalósítás hallatán alighanem leoldott az agya.

Én legalábbis így képzelem őt. Ugyanis nem ismerhettem közelről, észleleteimre hagyatkozom. Távolról csodáltam és tiszteltem, egészen gyerekkoromtól fogva. Interjúit VHS-re rögzítettem. Amikor 18 évesen a Riporter kerestetik című vetélkedőben találkoztunk, kérdésére azt válaszoltam, azért szeretnék riporter lenni, hogy egyszer olyan jókat kérdezzek, mint ő. Csirájában letekerte a személyes szálat és az ifjonti ajnározást.

Fejcsóválása félreérthetetlenül jelezte, ez őt nem érdekli. Nem ezt kérdezte. Megint a lényeg, ugye.

Mintha mindig azt érezte volna, hogy nincs időnk a feleslegre. A világ tele van ezernyi fontos kérdéssel, információval, történéssel, amit egyébként szenvedélyesen meg is akart értetni ezzel az országgal. És szerintem itt jön egy csavar. A szereplés, a tetszelgés, az exponáltság mákonya időszakosan mindenkit elbódít. A képernyő ugyanis drog. Ügybuzgó, lankadatlan, nagy munkabírású és megszállott televízióst bőséggel láthattunk. De olyan, akit kizárólag az adott ügy és folyamat értelmezése, vagy annak okai érdekeljenek, nem hiszem, hogy sok akadt. Senkit nem láttam ilyen megkérdőjelezhetetlenül és sallangmentesen jónak, úgy, hogy az illetőt ez a része ennyire ne érdekelje.

A képernyő eszköz, nem cél, hallottam tőle többször. Elhittem neki.

Csupa puritán, szigorú és világos szakmai hitvallás letéve bójaként.

Talmi pozőrködés vagy parányi ripacskodás szóba nem jöhetett nála. Magánéletéről sosem beszélt, rigorózusan kerülte a vele készült interjúkat, a föld összes pénzének fejében sem hiszem, hogy bármikor is betette volna a lábát egy valóságshow-ba.

Egy újságírót kizárólag a cikkei, egy televízióst kizárólag a műsorai alapján lehet megítélni – nyilatkozta Veiszer Alinda könyvében. Életre szóló vezérelv és tanulság. Nézőnek és műsorkészítőnek egyaránt. Tisztességtelenség érdemi munka nélkül pénzt kapni, állapította meg tömören ugyanitt, annak kapcsán, hogy miért jött el az MTV-től.

Nem tartoznak nekem és én sem tartozom senkinek. Nem kértem és nem tettem szívességeket. Kemény, konok, elvhű ember szavai ezek. Megfellebbezhetetlen autonómiaigény és tisztességre való szándék sugárzik a mondatból egy szívességbankok által működtetett országban.

Se elődöd, se követőd, írta róla halálakor Szegő András. Az 1975 előttieket nem tudom megítélni, 2019 után bennem hatalmas űrt hagyott.

Kezdeti, jócskán kritizálható képernyős beszédem kapcsán kérdeztem a szakma egyik legnagyobbjától: „Baló is néha hadar, rendhagyóan hangsúlyoz, az s betűi sem kifogástalanok. Akkor ez hogy van?” Az ő szintjén szinte teljesen mindegy – felelte sommásan.     

Azt hiszem, Fellini temetésén történt. Billy Wilder letaglózva odasúgta a mellette állónak:

– Nincsen többé Fellini.

Mire a másik:

– Rosszabb. Nincsenek többé Fellini-filmek.

Szeretem ezt a történetet. Bizonyos formátum felett nézőként eldönthetetlen, hogy az illető fizikai hiánya vagy a további alkotásainak nemléte a fájóbb.

Bevallom, sajnálom, hogy az általam rajongott idolok közül Balóval soha nem alakult ki személyes viszony. Felettébb érdekelt volna, hogy a szabatos, kimért profi mögött milyen személyiség lapult. Jó lett volna ezt a racionális embert látni ellágyultnak, amikor a lányairól beszél, felpaprikázva, amikor az elcsalt kereskedelmi tévés pályázatán forrong, vagy épp spiccesnek, három pohár bor után sztorizva. Kíváncsi lettem volna, miképp nézett szembe a végességgel, egyáltalán hitt-e bárminemű folytatásban, és milyen saját használatú recepteket alkalmazott a talpra állásra, ha elgáncsolták.

Persze, szamárságokat írok.         

Ezek magánügyek. Azokhoz pedig nem kell hozzáférni…

Veszített tévét és indoklás nélkül fontos műsorokat. Noha szakmaiságát, tekintélyét soha senki nem vonta kétségbe, mégis bántak vele méltatlanul. Hogy aztán mindezek milyen nyomot hagynak egy lélek mélyvízében, talán csak ő tudta.

Mindenesetre, amikor majdnem hetvenévesen egy rá szabott, formátumához méltó műsort kapott a legnagyobb kereskedelmi csatornán, azt éreztem, hogy az élet vagy a Jóisten X-re játszik. Kiváltképp, hogy nem a rutinos tévések állaza alibijét hozta, hanem a pőre, precíz profizmust.

Aztán, amikor híre jött betegségének, azt éreztem, megint az igazságtalanság szerzett vezetést.

Egykori kolléganőm kérdezte, láttam-e az előző napi adást, mert Baló a műsor végén elköszönt a nézőktől. Megkönnyezte a látottakat. Visszanéztem, én is így tettem. Alighanem tudta, hogy utolsó szavait intézi a nézőkhöz. Azokhoz, akikről azt tartotta, ha nem is mindig tájékozottak, de intelligensek. Mi pedig éreztük, hogy televíziós zárszavát halljuk. Egyetlen mondattal tett pontot csaknem fél évszázad munkájának végére. Most is kerülte a pátoszt, a felesleges információkat, a fegyelmezetlen érzelmeket.

Úgy búcsúzott el tőlünk, ahogy élt, és tette a dolgát évtizedekig.

Csak a lényegre figyelve.  

 

Baló György (1947– 2019)

Fotó: Nánási Pál

 

Ha érdekli a másik 4 szerző megemlékezése is, akkor Moskovics Judit írását itt, Pető Péterét itt, Stumpf Andrásét itt, Uj Péterét pedig itt olvashatják el. A Baló György Emlékoldalon az összes szöveget megtalálják.