Csaplár Vilmos: Kaber és Kaberné

Csaplár Vilmos olyan művekkel írta be magát a kortárs magyar prózairodalomba, mint a később egy kötetben is kiadott Pénzt, de sokat! – Kurva vagyok – Zsidó vagyok Magyarországon, a Hitler lánya, vagy talán legismertebb műve, a népi legendák fikcióját megalkotó Igazságos Kádár János, amelyből a régi Magyar Rádióban sikerrel sugárzott hangjáték is készült. Csaplár ezen kívül meghatározó ideig volt elnöke a Szépírók Társaságának is, a társulás működésének aránylag korai szakaszában.

Az Igazságos Kádár János teljes terjedelmében meghallgatható a YouTube-on

Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban hat évvel ezelőtt láttuk vendégül őt, ahol a stúdióban Marton Éva beszélgetett vele, ő pedig az adásban fölolvasta azt a rövid írását is, melyet mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgathatnak, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatnak. A tárca szójátékos címe egy nehezen élő, de törekvő ember empatikus kocsmai életrajz-monológját rejti.

A tárca a fenti hangsáv lejátszás gombjaira kattintva hallgatható meg. Kiemelt kép: Csigó László fotóművész

A tárca eredeti, írott változata:

Kaber és Kaberné

Nem iszok ám én – keveset. Vizet meg egyáltalán nem. Nyolc éve nekem olyan nem ment le a torkomon. Nem bírom az ízét. Kiütésem így is van, de legalább nem a víztől. A naptól. Mert sokat napozok. Ránapozok. Fekete vagyok. A víz nekem nem derogál, csak antipatikus. Mi lenne velem, ha lemosnék mindent! Ezek az én emlékeim, ez a szürkefeketeség, a bőröm. Nem piszok, nekem erre szükségem van, ez már én vagyok.

Na, mi van? Nem megy a vaker? Nem erről akartam beszélni. Mindegy, miről hadoválok, fő, hogy járjon a szám. Azt mondja nekem a közértes, hogy elegem van magukból, miért benn az üzletben töltöm át a kannából a bort. Kimegyek, ha akarja, ki is megyek, mégis szid, nem szeret, mikor meg bejövök, nem bírja a szagomat, pedig a szagom is én vagyok. Nincs nekem annyi pénzem, hogy a kannabetétet kifizessem. Van egy állandó flakonom, azt nem váltják vissza.

Vigyorgok, én vagyok a Vigyori. Jóska a rendes nevem, mindig is vigyorogtam, de nem mindig neveztek így. Azt kérte egy illető, hogy költözzek a telkére. Építkezik, még nem, csak vágják ki a fákat, előkészítik a területet, ahol majd lesz a ház. Az én házam egy favityilló, majd betömögetem újságpapírral a réseket, a tél előtt. El kellett jönnöm a másik helyről, mivel a barátom hajnalban nekem esett, át akarta vágni a torkomat. Azt se tudtam, hol vagyok, rázott, azt üvöltötte, hogy megloptam.

A lábam, a szép kis lábam. Nem rég még vékony volt, és ha barnára sült a recési patakparton, kiszőkültek a szőreim. Most meg vörös. Dagadt. Hámlik róla a bőr. Nem is hámlik, foszlik. A bokám háromszor akkora. És ebben az az érdekes, hogy nem törődöm vele. Dehogynem. Rábámulok néha, mintha nem is az én lábam lenne. Nem is lába senkinek. Két valami, ami más valami volt. Így szépen elmúlik az élet. Viszont jók még, nem fájnak. Csak ha megfagynak télen. Most lesz fám, tüzelni fogok egy kályhában. Azt mondja a tulaj, nem számít, mennyit rakok rá. Annyi nőtt a telkén, hogy jut. De szállíttatja is el valahova. Szarrágó, eladja, amit tud.

Vigyázok a telkére, szerzek egy kutyát. Már kinéztem magamnak egy kertben. Jó messze, a város túlsó végén. Magamhoz édesgetem, és egyik éjszaka bemászok. Még jobb lesz, ha kivágom a kerítést, és valami hússal kicsalogatom. Ő is fekete, mint én, jól megleszünk. Nem jön oda majd senki, mert a tulaj azt kérte, hogy ne költözzön hozzám semmilyen társ. Jó ez a feketeség rajtam hidegben. Külön réteg. Védőréteg, jobb, mint a ruha. Olyan ez nekem, mint az állatnak a szőr. Engem úgy tessék elképzelni, mint egy ősembert. Én egy mostani ősember vagyok. Védekezem. Nekem ez a város a vadon. Föl kell készülnöm, nem tudni, honnan jön a veszély.

Egyszer az asszony azt mondta nekem, hogy hangyák mászkálnak a bőre alatt, egész nap. Józsi, hagyd abba, nem fogom sokáig bírni! Mit hagyjak abba? Én akkor is ugyanolyan voltam, amikor megismert. Szerettem a tütűt, köztudottan. Más-más csomagolásban ugyanaz vagyok.

Engem okolt, mert nem volt képes gyereket elleni. Ha meglátott, elfordult tőlem. A lakáson belül. Hátat fordított, nem bírt rám nézni. Összeállt egy vörös seggű páviánnal. Odahozta a házunkba, innen tudom, hogy vörös seggű, láttam meztelenül. Szidalmaztak és ütöttek, és röhögtek, hogy ennek ellenére vigyorgok. Nem vigyorogtam, ilyen az arcberendezésem.

Szedtem a cókmókom.

Nem született az asszonynak kölyke a páviántól se.

Mondom, sose tudom, honnan jön a veszély, mert az emberek nem hagyják úgy élni a másikat, ahogy az szeretne. Vállalkozó lettem. Égetem a kábelekről a szigetelést. Ettől vagyok fekete. Elég jól megfizetik, a letisztított rezet a legjobban.

Az Isten belül van, mint a szigetelés alatt a fém. Dolgozott nálunk a lakatos műhelyben egy kanonok, az napi öt liter bort megivott. A fröccsöt szerette. Lehet, hogy nem kanonok volt, hanem érsek. Nem panaszkodott az, eldolgozgatott. Nagyon kövér lett. Mint a lányom. Nincs is lányom. Egy asszony azzal állt elő, hogy született tőlem egy lánya. Véletlenül összefutottunk, bemutatta, hogy már mekkora. Most mit mondjak erre?

A lány egyszer nézett az utca túloldaláról, amikor üldögéltem a haverjaimmal. Észrevettem a dagadékot, ha ugyan ő volt. Nem jött oda.

Azzal a kanonokkal jól eltársalogtam. Szidta az Istent, mint a bokrot. Nem tudom, hol tanult meg káromkodni. Na, megvan, Dálnokinak hívták. Iszom, hát iszom. Kívánom. Ízlik nekem. Jólesik. Rongálom a hírnevemet. Egyszer úgy megvertek, hogy elvéreztem. Én már halott is voltam, mégis többet adok a vezetékért, mint más, alig marad rajta hasznom, pedig leégetni a szigetelést, az a nagy munka, nem ellopni.

Szorongatta a torkomat. Kicsoda ez, mi a franc, kitört a negyedik világháború, vagy a harmadik, mit tudom én! Fojtogatásra ébredtem. Nem kaptam levegőt, ordítás helyett csak nyöszörögtem. Nyomi bá, mit akarsz? Ez a neve, Nyomi bá.

Kapálózom, próbálom lelökni magamról, az meg azt ordítja, hogy kiraboltam. Én, őt! Előhúz egy kést, kis híján belém böki, még szerencse, hogy volt mellettem egy borosüveg, sikerült vele fejbe vágnom. Megint rám ugrik. Üt, ahol csak ér. Hogy én kizsebeltem! Ők szedtek el tőlem mindent, összeesküdtek ellenem, mert nem vettem be őket egy üzletbe. Szemét világ, gyilkolná egyik a másikat. Este még együtt szájharmonikáztunk. Belém rúgott a másik is, a Kosztos. A múltkor elcsórta tőlem a cigarettámat. Azt üvöltötte, hogy az olajsütőt adjam neki oda. Azt én már rég elpasszoltam. Együtt találtuk, de megegyeztünk. Az övé lett a turmixgép, piros, kicsit törött. Azt kiabálta, hogy nem adtak érte semmit. Tehetek én arról, hogy nem hajigálnak vadonatúj turmixgépeket a szemétbe? Az olajsütőnek meg nem volt fedele. Hova vezet ez? Az embernek a haverja lesz a gyilkosa.

Azért rendes szarrágó a tulaj, nemcsak a gallyakat, hanem a görbe ágakat meg az egyéb apraját nekem adja. Pénzt, azt nem kapok, csak lakhatást. Néha a kezembe nyom valamennyit. Hoz csirkecombokat, disznóhús darabokat, sütve. Nem köti az orromra, honnan. Én ötszáz forintosnál nagyobb címletet nem is tudom, mióta nem láttam. Csak a boltban, másoknál.

Fűtésre nem lesz gondom. Engem többet nem ébresztenek föl, se késsel, se baltával. Jó nagy telek, még talán valamennyi fát én is el tudok passzolni, nem méricskéli senki, hány rönköt raktak halmokba.

Csak az egyedüllét nem esik jól, tetszik tudni.

Ezért kell a kutya. Alig várom, hogy megszokjon a kerítésen át.

Kinek vartyogsz, Józsi?

Csak nem a boros flakonnak?

Tegnap este egy sündisznóval barátkoztam. Próbálkoztam. Be szerettem volna csalogatni az összetákolt fakunyhóba, a lakásomba. A sünök csökönyösek. Összegömbölyödnek és kész.

Beosztó vagyok. Nekem két liternél több nem kell egy napra.

A bor a feleségem. Kabernének hívják. Akkor viszont én vagyok a Kaber.