Deres Kornélia: Rengeteg: át sose vágtad

Deres Kornélia a valódi alkotó és értelmiségi ma már ritkaságnak számító esetét testesíti meg, aki jóval fontosabb szerepet tölt be a művészeti életben, mint azt a felületes szemlélő észrevenné. Drámatörténészként és ennek keretében az ELTE színháztudományi képzésének meghatározó oktatójaként, valamint pályakezdő költők mentoraként is jelentős szerepe van az újabb generációk szemléletének formálásában, minőségérzékének kialakításában. Mentori eredményességét mi sem mutatja jobban, mint hogy több alkalommal is az ő versműhelyéhez tartozó költő nyerte el a legígéretesebb kötet nélküli szépirodalmi pályakezdőnek járó Petri György-díjat, például Vados Anna vagy Rékai Anett.

Deres profiljában ennél is meghatározóbb ugyanakkor, hogy költőként sem a mindenáron a nyilvánosságot kereső szerzők közé tartozik, lírai személyisége, csakúgy, mint szakmai munkája, következetesen tartalmi és nem felületi alapon vesz részt a diskurzusokban, s verseiből is látható, hogy egy egyszerre játékos, ám mély és komolyan vett költői hagyományhoz kapcsolódik, amelyben a vers nem csupán közlési felület, hanem igényes formaalkotási mód, ahol a mélyebb nyelvi és tudati szerkezeteknek is jelentős a szerepe. Mától azok közül a versei közül hallgathatnak meg kettőt itt, a honlapunkon is, amelyeket hat éve olvasott föl Belső közlés című irodalmi műsorunkban, lejjebb pedig a versek írott szövegét is elolvashatják.

A verseket a hangsávok melletti lejátszás gombokra kattintva lehet meghallgatni.

Deres Kornélia: Rengeteg: át sose vágtad

Ezt tanuld meg: az álmok alatt
nincsen semmi, csak egy rengeteg
rágott széle.
Úgy is mondhatnánk, bejárata.
De nem lépsz be: egyszerre
ott vagy. Megfogansz odabent. 

Ősi szavakból szőtték ezt az erdőt,
át sose vágtad. Tabletta nem fog
rajta, se kard. Van benne valami
ádáz, levegőtlen, modoros.
Összetett szemekkel figyelnek a fái.
Ezt tanuld meg: a kötött formákat
legfőbb ideje átvágni.

Bent mondókákat szül a talaj:
„kis barnánk, téged majd fel-
morzsolunk, morzsolunk”.
Korrekt kis ének. Hallottad
mindig egyetemre menet.
Ezt a dallamot erek szövik át:
el sose vágtad. De majd most,
mikor mindenki egyszerre
némul meg.

A tudatból egy nyestfejű ügynök
közben hamiskásan kipislog.
Kornyikál.

 

Deres Kornélia: Vízlények

Nem kell hozzá más, csak a napfény tökéletes, törött szöge.
Legyen álom és fehér kőlapokat izzítson a nap, a nyugágyon
túl három emberméretű kád. Vagy medence.

Bennük uszonyosok egy múlt időből: delfinnek
nézném őket. Eltagadott fájdalmakhoz kötődnek.
Ebben a szögben a nap épp a koponya tetejét éri:
arányos bizsergés. Leválásra készülünk. 

A rendszerszintű problémák nem állnak meg
az egó határán. Traumaismétlésnek hívják.
A síkos testűek belakják az agyvizeket, kíméletlen
lubickolás megy ott. Szemét halak.

Kifogni őket: hentesmunka. Kádba nem vágynak.
Fáj nekik a reflektor, fáj lenni nyelvivé.
Elveszem tőlük a tengert, a kékeket el,
és a bújást. Egy fejben ennyien mégsem
élhetünk. Jön értük a tisztánlátó forróság.

Bontott halak, kiúsztok a tarkó alól,
idézőjelek közé. És még tovább.