Köszönet, de erről majd később – Dési János jegyzete

Szóval, köszönjük, hogy hallgatsz minket, még ha az orbáni önkény célja az, hogy ne szólhassunk, ne legyen semmi olyan hang, amely megzavarja a rendszer dicsőítését, a karaktergyilkosságok sorát, az uszítást és a gyűlölködést. De szólunk és hallgatsz, ha nem is egyszerű ez most mindenkinek. És segítetek egymásnak, hogy azok se maradjanak le, akik egyelőre még nem készültek föl erre a hatalom ránk kényszerítette átállásra. Kösz a segítőknek.

És kösz az összes kollégámnak, aki azért sem adja föl – pedig lenne rá már igény. Tegnap éjfélkor itt álldogáltam sokakkal együtt a pici stúdiócskánk ajtajában, amikor Orbán Viktor, a farsang alkalmából talán, Médiatanácsnak öltözve odalépett a kapcsolóhoz és lerántotta azt. A rádiókészülékekből a Klubrádió helyén húsz év után csak sercegés tört elő. Orbán erre kéjesen vigyorgott, megnyalta a szája szélét, és miközben őkelme kisomfordált még felrúgott egy kismacskát, egy szőke kisleánynak bevert egy kokit, és egy hellóröfinek átadott egy májashurka-receptet. Boldognak tűnt, mert megint sikerült elpusztítania valamit a szabadságból, abból, ami jó és szép. Kifelé menet még zsebre vágott két kiskanalat, pedig egyik sincs ezüstből, de ugye a rutin. Jól jön az majd a számtalan vármegye, kastély és birtok között, amit így jártában keltében már magánjellegűvé tett.

Igen ám, de akkor láttam meg itt régi kollégáim szemén, fellobbanni a fényt, hogy na ezt már nem. Még, hogy kinyírd ezt is itt nekünk. Korábban kelj föl ahhoz kis Orbán – lesz itt műsor, zene, tánc – talán nemsokára hejehuja vidámság is. Úgy nagyjából csak rajtunk múlik. És akkor a sokat látott, megfáradt riporterek és szerkesztők affélét dünnyögtek maguknak, hogy amíg egy talpalatnyi marad nekünk, ahol a tagadás szellemét megvethetjük, onnan folytatjuk.

Mi ugyan nem mondhatjuk el magunkról, hogy a saját lábunkon állunk, mint vármegyék, körutak, hűbéri birtokok és utcai világítást szerelő cégek végtelen sorának a tulajdonosai. Nem, mert mi a te lábadon állunk, kedves hallgató. A szeretetedén, a lelkesedésedén, a szabadságot akaródén. És ennél biztosabb láb nincs is most errefelé. Kösz, hallgató!

És tudom, hogy most annyit mondasz a wifi rádiódnak, hogy én is kösz. Kösz klubrádiósok, azért mégiscsak jófejek vagytok, hogy így nyomjátok tovább.

És amit itt most kölcsönösen elmormogunk egymásnak, hogy kösz, kösz, akkor tudjuk, ez nagy dolog. Mert mostanában, aki menőnek hiszi magát, az inkább kötözködik, beakaszt és trágár kommenteket ír, hiszen a korszellem nevében kísértő Orbánocskák ezt sugallják.

De ah, egy percre csak.

Azok a kösz, köszök innen oda, onnan ide – az az, amitől a kis vezető a legjobban tart.

Mert szolidaritásnak nevezik.

A szolidaritás, amely megment minket ettől a vircsafttól, ha elterjed, hogy így is lehet és egész jó.

Rajtunk, most már tudom, nem fog múlni, rajtad se.

Kösz, kösz!

Dési János jegyzete a 2021. február 15-i, hétfői, immár csak az interneten keresztül fogható Esti gyorsban hangzott el.