Lukács Flóra: Tizenegy sor vas
5/05/2024 08:50
| Szerző: Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Lukács Flóra Tizenegy sor vas, 3–6–11 és Olajzöld című verseit hallgathatják meg a szerző előadásában.
A fiatal kortárs költő, Lukács Flóra Egy sanghaji hotel teraszán című első kötete három évvel ezelőtt jelent meg a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában, de a szerző verseit már a könyv megjelenése előtt, folyóiratpublikációi nyomán is jelentős szakmai elismerés övezte. A kötet megjelenése után láttuk vendégül a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele és ahol azóta született újabb költeményeit is fölolvasta, amelyek a könyvében még nem szerepeltek.
Mától ezek közül a versek hallgathatnak meg hármat itt, a Klubrádió honlapján is.
Lukács költészete az irodalomban járatlanabb olvasó számára sok esetben nem könnyen megközelíthető, mivel felületi tartalmainak logikája alapján nehezebb követni, azonban hétköznapi olvasóként is szembesülhetünk ritka költőiségével, ha a versei mélyebb, belső jelentéseire, a költészetében megjelenő léttapasztalat érzékelésére hagyatkozunk, melyhez a mai értelmiségi életformához képest már páratlannak mondható szellemi és önmeghatározásbeli következetesség is társul: műveiből is úgy építi le a sallangot, ahogy pl. a nemi identifikációból; a nagyon kevés magyar értelmiségi közé tartozik, aki nem fél valóban önmagát követve határozni meg magát, nem egy csoport, származás, háttér vagy vágy részeként. Nem véletlen – ahogy idősebb pályatársa, Szilágyi Ákos a kötete fülszövegében is utal rá –, hogy fontos mintaképe az autonóman transznemű El Kazovszkij festő.
A versek eredeti, írott változata:
Tizenegy sor vas
Nézzük a síneket, nézzük a fényeket,
a házat, aminek emeletén fügefa nőtt
és feltörte a tetőcserepeket.
A kék füst foszladozik a lombok között.
Térdemből var- és anyagdarabokat kaparok ki,
a vasnak dőlve az ég felé feszítem a fejem,
kitátom a számat, esőt iszok, megéhezek.
Faljuk fel a minket követő fekete kutyát.
Derekadra tekerem a bőrét, csillapodjon a remegés.
Hajadba túrok, nem akarok érezni mást,
csak a festék szagát.
3–6–11
Nem futnak a lovak szombaton,
a lelátókon nem esznek sült krumplit ketchuppal,
nem isznak sört, turffal és cigarettával kezükben,
akik harminc éve szorítják saját combjukat
minden befutónál.
Feketék a kivetítők,
a paták nyomát elmosta az eső.
Mellkasomban dobognak,
torkomban fújtatnak,
én izzadok helyettük takarók alatt.
Fűszeres szél fúj,
nem futnak még a kondenzcsíkok sem az égen.
A berlini kéket, a párizsi kéket,
az aquamarint nézzük.
Nem adnak hangot a színek.
Egyre több sün jár a kerületben.
Ott születik a félelem,
ahol több macskát látok egy nap,
mint élő embert.
Girhesek, nyüszítenek, egymás húsába tépnek.
A véletlent keresem, nyakán áfonyaillattal.
Olajzöld
Mezítláb futsz felfelé a folyékony betonon
a szalagkorlát, fagyott pókhálók és vastraverzek mellett.
A kipreparált, olajzöld érrendszert figyeled,
a föld alól kibukó, meztelen gyökereket.
Egy átjáró-barlangba bújsz. Megpihensz.
Összehúzod magadon a bőrt.
Bal kezedben egy denevér forró teste.
Füstöt fújsz a völgyre,
kétségbeesve szuggerálod a fekete kérget,
amibe jeleket véstek. Nem tudod olvasni őket.
Talpadban érzed az időt, ahogy a kopott kövekből
a nedvesség a bőrbe szivárog.
Valaki közeledik, hallod.
A szégyentől kijózanodva megtörlöd az arcod,
kilépsz a ködbe, eltűnsz.