Lukács György nem él, nem fog élni, és talán nem is élt?
22/12/2021 16:51
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
Az ötven éve, 1971-ben elhunyt világhírű marxista filozófus, Lukács György nevét mára jóformán elfelejtették, a nemzetközi tudományos körökön kívül a jelentősége is a múlté. A huszadik század közepén ugyanakkor szerepe volt abban, hogy roppant intellektuális felkészültségével a független értelmiséget közelebb hozza a pártállami rendszer elfogadásához, a tanítványai számára pedig életük végéig meghatározó mércét jelentett. Most egy fiatal kutató tett kísérletet rá, hogy Lukácsot megpróbálja érdekessé tenni a közönség számára.
A huszadik század elején rendkívül tehetséges esztétaként induló és munkássága azt követő évtizedeiben hatalmas gondolkodói életművet alkotó Lukács György a szovjet hatalomátvétel, illetve a német és a magyar bolsevik forradalom hatására arra szánta el magát, hogy kilépjen értelmiségi elefántcsonttornyából s ne csak írja, hanem élje is az etikáját – ezt a kulcskérdést problematizálja egyik leghűségesebb tanítványa, Eörsi István Az interjú című 1988-ban írott drámájában, amelyből most egy fiatal Lukács-kutató, Szabados Bettina filozófiatörténész javaslatára készített a Klubrádió számára rádiójátékot Valcz Péter színész-rendező Zsótér Sándor társszereplésével. A hangjáték nyilvános felvételére múlt héten került sor a Nyitott Műhelyben, majd az elkészült művet a rádió szokásos hangjáték-sávjában hallhatták hétvégén. A felvétel napján a rendező Ötös című műsorunk vendégeként mesélt a felvétel előkészületeiről és pályájáról.
A drámában Eörsi István mestere, Lukács halála után is folytatja párbeszédét az öreg filozófussal: a halála előtt vele készített – Vezér Erzsébettel közös – életút-interjújának elemeit felhasználva a túlvilági abszurd kereteire szabja a darabot, amelynek másik szereplője ő maga. A darabba beleírt Eörsi bizonytalan szerző, Lukács szájába adva maga nevezi „mulandónak” a művébe épített dramaturgiát, célja ugyanis elsősorban az volt, hogy a rendszerváltáskor megpróbáljon számot vetni azokkal a kérdéseivel, amelyeket addig nem tárhatott a széles nyilvánosság elé: Lukács György képében tulajdonképp saját magát faggatja arról, hogyan vált lehetségessé egy elnyomó pártállami rendszert eszményítenie. A rendszerváltás évében Babarczy László rendezésében és Gábor Miklós, valamint Koltai Róbert főszereplésével bemutatott előadásban ez a „mulandóság” valóban aktuálisnak hathatott. Ezt próbálta meg harminc évvel később újra a közönség elé tárni Valcz Péter, aki maga mellé Zsótér Sándort kérte föl Lukács szerepére. Az előadók és a stáb is javadalmazás nélkül készítette el az előadást, a technikai háttér költségeit pedig a Lukács Archívum Nemzetközi Alapítvány fedezte.
A közönség figyelmét – amely a publicistaként és közéleti cselekvőként jelentős Eörsi István szépírói munkásságát a tényeknek megfelelően eddig is másodlagos helyén kezelte – nem lehetett adottnak venni, így a mai közbeszéd kontextusából a rendező, Valcz Péter igyekezett kiválasztani a számára legérdekesebbet: miként léphet párbeszédbe a jól ismert morális diskurzus Lukács „cselekvő” etikájával. Ezek a feszültségek ma is ott lappanganak számos emberben és csoportban; csak látszólag igaz, hogy például az úgynevezett ellenzéki közeg egységes lenne az erkölcsi elveit illetően, amelyet számos esetben mindkét térfélen egzisztenciális okok és érdekek határoznak meg. Amikor Eörsi erről faggatja Lukács „elvtársat”, ő mindig egy magasabb kontextusba igyekszik azt ágyazni: a legmagasabb rendű erkölcsi elköteleződés szerinte nem a cselekvéstől való visszavonulásban áll az eszközök tisztátalansága okán, hanem éppen abban, hogy az igazságosabb – és nem utolsósorban valóságosabb – világ érdekében meghozott szabad személyes döntéséhez való ragaszkodás oltárán még a fontos etikai meggyőződéseiről, sőt az igazmondásról is kész lemondani. Már ez a feszültség is kényelmetlenséggel tölthet el bennünket, ha a hétköznapjainkból ismert diskurzus hatására már-már hozzászoknánk ahhoz a tévhithez, hogy az erkölcsnek egyféle felfogása létezik; holott már csak Eörsinek és Lukácsnak ebből a konfliktusából is látszik, hogy az előbbihez közelebb álló szókratészi etika és az utóbbi kantiánusabb morálfogalma sem azonos; a színmű újrafelhasználását kezdeményező kutató, Szabados Bettina pedig egyenesen abban az áldozathozatalban látja Lukács életpályájának lényegét, amely a rádiójátékban is megjelenik a mester fiatalkori, alighanem Kierkegaard (s rajta keresztül közvetve persze Krisztus) hatását is tükröző vezérelvében, mely szerint ő maga nem képes az üdvözülésre, így tettével mások számára igyekszik előkészíteni a „legmagasabb rendű beteljesülés” terepét. Eörsi ezt, illetve mestere csatlakozását a kommunistákhoz a közösségbe tartozás vágyával magyarázza.
A darab kulcspontja Lukács 1919-es szerepvállalása, amikor a tanácskormány hadseregének politikai tisztjekét saját bevallása alapján is tizedeléses alapon főbelövette egy dezertáló katonai egység több tagját, akiknek megfutamodása két másik egység számos tagjának halálához vezetett. A hadi körülmények közt akármilyen keserűen is, de megszokottnak mondható cselekedet Eörsi számára leginkább arra szolgál, hogy láttassa a lukácsi etika nehezebb befogadhatóságát. A darabot mégsem ez a tulajdonképp végig didaktikus párbeszéd működteti: az utolsó jelenetben ugyanis, amikor Lukács már nem tud beszélni, Eörsinek pedig pár hangfoszlányból kell kiderítenie, mire gondol az öreg filozófus, akinek agya ugyanakkor még mindig veszettül forog és még egyszerű hétköznapi közérzetét is elvont és átfogó fogalmakban igyekszik kifejezni, az egyszerre komikus és megindító párbeszéd végül egy Lukács politikai szerepvállalásánál jóval elemibb kérdésre irányítja rá a figyelmet: valóban érvényesebb képet lehetünk-e képesek alkotni a valóságról, ha nem az élet felől közelítjük meg a gondolkodást, hanem – mint Lukács teszi – a gondolkodás felől az életet. És a darab sugallata szerint, melyet persze aligha tekinthetünk végérvényes ítéletnek, ez a beállítódás haláláig inkább egy dekadens Thomas Mann-i hős önellentmondásos pozíciójában tartja a világhírű gondolkodót, aki hiába lát mindenki másnál tisztábban, épp a valóságra és a lehetséges cselekvésekre vonatkozó következtetései mégis érvénytelenebbek, mint egy hétköznapi tapasztalatai és józan érdekei alapján ítélő átlagos emberé.
A hangjáték a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva meghallgatható!