Szörnyen viselkedő menyasszonyok és vőlegények

Három nagy életfordulót tart nyilván minden kultúrkör, a születés, a temetés, és az önálló felnőtt élet kezdetét jelző esküvő, két ember elvileg életre szóló szövetségkötése, ami a legtöbb embert megmozgató közösségi, családi ünnepek közé tartozik – mondta F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, aki az esküvői szokások változásáról, lélektani vonatkozásairól beszélt a Klubrádióban.

Egykor, a hagyományos társadalmakban természetes volt, hogy az érintett családok esküvő idején mindent megtettek, hogy a külvilág felé demonstrálják, milyen fantasztikus bőség jellemző rájuk, miközben ezt gyakran csak úgy tudták megtenni, ha erejükön felül áldoztak lányuk, fiúk életének nagy ünnepére. A hiedelem szerint ugyanis, minél gazdagabb az esküvő, annál gazdagabb lesz a fiatal pár későbbi élete is.

Ehhez tehát a családoknak sokszor vagyonuk nagyobb részét kellett elkölteniük a lagzira, ami a XX. század közepe után az akkori fiatalok körében már inkább visszatetszőnek tűnhetett, mint elismerésre méltó önfeláldozásnak. Észak-Amerikában és Európában a hatvanas évekkel jött el az elavultnak, béklyónak gondolt tradíciók elleni lázadás korszaka, és ezzel az egyperces esküvők is, amikor két tanú előtt két gyors igennel elintézték a fiatalok az egybekelést, fittyet hányva a polgári világnak.

Pár évtizede azonban mintha ismét a nagy felhajtásra lenne igény az emberek többségében. Letűnt a puritán, polgárpukkasztó világ, helyét pedig nem egyszer a rongyrázás vette át, a felkapaszkodás, vagy a kiemelt társadalmi státusz jelzésének vágyátől sarkalt nagy szabású rendezvények.

F. Várkonyi Zsuzsa arról is beszélt, nem csak az ifjú pár pénztárcájára, külső megítélésére, élményvilágára hathat az esküvő, hanem pillanatnyi fizikai és lelki állapotukra. Az esküvő ugyanis mindenképp stresszt jelent, aminek az egészséges mértéke az, amikor a nő és férfi felfogja a változás súlyát, hogy az életük valóban nagy fordulópontján vannak. Ez a feszültség, ha csak a felszín alatt lappang, akkor gyakran futó rosszullét, érthetetlen módon elkapott betegség vagy kisebb balesetek formájában jelenik meg. Előfordul, hogy a stressz ott van az emberekben, de csak a testük tud róla beszélni.

Azoknál, akik nagyon erősen kifelé figyelnek, mert az esküvő elsősorban nem a párválasztásról szól, hanem arról, ki, mit gondol majd róluk, az alkalom kivitelezéséhez, azokban sokszorozódik a félelem, jóval meghaladja a természetesnek mondható mértéket. A nagyon külsőséges központú esküvők főszereplői lehetnek aztán a szörnyen viselkedő vőlegények és menyasszonyok, a hisztérikus, mindent túlaggódó, elégedetlen, egyfolytában kifelé megfelelni akaró ifjú pár. Az angolban erre a típusra már külön szó is van, a bridezilla, azaz menyaszörny.

Ha valaki nem ennyire szélsőséges, hanem „csak” a szokásos szorongás kezd előjönni benne, akkor még kezelhető a helyzet, például egy jól elhelyezett egyszerű, megnyugtató mondattal. F. Várkonyi Zsuzsa nem esküvői, hanem karácsonyi frászt gyógyító mondatot idézett lehetséges megoldásként. A tökéletes ünneplést és ajándékozást megcélzó, és ezért túlságosan izguló család egyik józanabb tagja a lakás több jól látható pontjára is kiírta – fridzsiderre, ajtóra, fürdőszobába –, hogy „ma semmi sem baj!”

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg!