Tisztességesnek látszani és lenni - Dési János jegyzete

Ma elvesztettünk egy kitűnő embert, aki politikusként sajnos már régóta nincs velünk. Kósáné Kovács Magdát. Most a politikusról fogok beszélni. Mert az csak a mi ügyünk, hogy vagy negyven éve már ott ültem a konyhájukban és bizonyos zsíros kenyereket fogyasztottam. És sok mindent élveztem ott náluk, de történetünk szempontjából most elég csak felidézni annyit, hogy akkor tapasztaltam először, attól hogy valaki viszonylag jelentős politikai tisztséget visel, még lehet tök normális, komolyan vehet egy gimnazista gyereket is,  összetettebb dolgokat is képes egyszerűen elmagyarázni és még repetát is lehet nála kérni.

A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején már újságíróként-politikusként találkoztunk. S továbbra is gyakran példálóztam vele, hogy igenis lehet tisztességesnek, normálisnak maradni és nem igaz, hogy a „politikus” a minden rossz szinonimája kell hogy legyen.

Okos volt, kemény és határozott. És rengeteget lehetett tőle tanulni. Most csak két példát mondok.

Egyszer egy portréműsorban beszélgettem vele és a műsor vége felé megkérdeztem, mennyi ideje marad az unokáira. Elnevette magát, és csak annyit jegyzet meg, van egy feltétele, hogy erre válaszoljon. - Mi az a feltétel? – kérdeztem, mit tehettem volna mást. Hogy csak akkor ad választ erre, ha megígérem, a következő öt férfi interjúalanytól is megkérdem ugyanezt. Fontos lecke volt nekem. Megkérdeztem a következőket, és bár ez majdnem mindegy, ráadásul nagyon jó válaszokat is kaptam.

Máskor meg a Nap tévében a „Kereszttűz” című műsorban kellett kérdezgetnem. Mielőtt bementünk a stúdióba, vettem észre a hajnali hírek között, hogy valamelyik párttársa éppen egy kisebb árulást követett el. Magda még, úgy látszik, nem olvasta a hírt, így aztán én egy csinos kis kínos csapdába tudtam behúzni.

Mert ugyan tréfásan „anyánk”-nak szólítottam és pusztítottam a kenyerét, azt azért tudtam, ha egy ilyen műsort elvállaltunk, akkor nem barátkozni akarunk, hanem tisztes újságíró-politikus csatát vívni a nyilvánosság előtt.

Remek képzavarral élve a csapda jól sült el – a szerkesztő elégedetten veregette a hátamat kifelé jövet. Akkoriban még nem bánták a tévében, ha egy kormánypárti politikusnak lehetett pár kellemetlen percet okozni. Én nem voltam felhőtlenül boldog, mert nagylelkűség ide-oda, azért mégiscsak. Szokták mondani, hogy egy jó poénért az anyját is eladja, de utána azért gyorsan elóvakodtam a stúdió környékéről is.

Pár óra múlva a szerkesztőségben egy futár keresett, kezében egy jókora fagyitorta, s mellékelve az akkor a parlamenti többséget adó MSZP akkori ügyvezetőjének kis levelét: köszöni a kérdést ezzel a tortával is, lecke volt neki, hogy mennyire fel kell készülni, ráadásul – most legalább kiderült országnak-világnak, hogy ki kivel van.

Azóta persze, ha minden szóbahozott árulásért tortát kaptam volna, már én is csak gurulni lennék képes. Mindegy is. Ő nem árulta el elveit, azt, hogy politikusként az elesetteket kell képviselnie. Nem gyűjtött vagyont, élt tovább a körúti gangos-körfolyosós házban – ahol a konyha mélyén megismertem.

Politikusként már régen nincs velünk, hiszen efféle politikusok mára nagyrészt teljesen kikoptak, kikoptatták őket, a politikából. Személye mától hiányzik, közéleti tevékenysége hosszú évek óta.

 

Dési János jegyzete a 2020. július 27-i Esti gyorsban hangzott el.