Az Alkotmánybíróság is elutasította Karsai Dániel kezdeményezését

Ahogy a hvg.hu felidézi, a két javasolt kérdés így szólna:

• „Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik gyógyíthatatlan, számukra elviselhetetlen mértékű fizikai vagy mentális szenvedést okozó és emiatt az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, halálos betegségben szenvednek, és állapotukban nem várható javulás?”
• „Akarja-e Ön, hogy az Országgyűlés úgy módosítsa a büntető törvénykönyv öngyilkosságban közreműködést bűncselekménnyé nyilvánító szabályát, hogy az ne vonatkozzon azon teljes cselekvőképességgel rendelkező személyeknek nyújtott segítségre, akik fizikai állapotuk okán az emberi méltósággal összeegyeztethetetlen, a javulás lehetősége nélküli helyzetben vannak?”

A kérdések hitelesítését megtagadta a Nemzeti Választási Bizottság, és ezt a Kúria jóváhagyta. Ezután nyújtott be alkotmányjogi panaszt Karsai Dániel, a többi között azzal érvelve, hogy „az életvégi döntés lényege, hogy az egyén emberi méltóságának magját érvényre juttatja önrendelkezési joga gyakorlásán keresztül, reflektál saját életére, annak minőségére, és a konklúzióját döntésbe foglalja”.

Úgy folytatta: „a népszavazás mint a közvetlen demokratikus hatalomgyakorlás jogintézménye kiüresítéséhez vezetne, ha olyan népszavazási kérdés hitelesítését tagadja meg a Kúria, amelyből az Alaptörvénnyel összhangban álló jogalkotási megoldás is következhet”. A jog a méltó halálhoz nem az élettől megfosztás, hanem az élet saját elhatározásból való befejezésének összefüggésében merül fel, még akkor is, ha egyes módozatainál a halálba induló beteg más személy segítségét kívánja igénybe venni.

Az Alkotmánybíróság ezzel szemben arra jutott, hogy a népszavazásra feltenni szándékolt kérdésből fakadó jogalkotási igény – ellentétben az indítvány felfogásával, illetve álláspontjával – nem igazolható az emberi méltóság alkotmányos fogalmából való levezetéssel. „Az egyénnek – az élete megrövidítése kapcsán – hatalmában (szabadságában) áll olyan döntés, amit az állam nem tehet meg, nem áll hatalmában, ezért egyén az egyén. Az egyén viszont nem igényelheti azt, hogy az állam (mint közösségi kötelék) mondjon le a helytállási kötelezéséről; ezért állam az állam. Az állam nem fosztja, nem foszthatja meg az egyént az önsértő döntés lehetőségétől, ám az egyén sem igényelheti, kényszerítheti ki, hogy az állam ne teljesítse az ezen kívüli, ezen túlmenő életvédelmet célzó kötelezettségét. Az állam (illetve a közösség joga) valójában végletekig menően tudomásul veszi az egyén döntési szabadsága szerinti akarata által vezérelt önsértő magatartást. Ezt azonban kiterjesztő módon nem lehet felfogni és gyakorolni.”

Vagyis következtetésük szerint „bármely olyan jogi parancs, ami az állam életvédelemre vonatkozó helytállási kötelezését veszteglésre parancsolja, egyenesen konfrontálódik, beleütközik, szöges ellentétben áll az Alaptörvény élethez való jogra vonatkozó tételével. Vagyis az »igen« szavazatok többsége arra parancsolja a jogalkotót, hogy biztosítson törvényi kimentést bármely büntethető személy számára”. Nyilvánvalóan kétséges, hogy a választópolgár számára egyértelmű lenne ezen lehetőség, annak következménye, illetve a választópolgár számára a szavazáskor nyilvánvalóan világos-e mindez. Másrészt „kétségtelen, hogy a jogalkotó számára az ilyen többségi döntésnek, illetve az azt lekövető jogalkotásnak nincs egyértelműsíthető megoldása”.

Az Ab egyhangúlag hozta meg határozatát, senki nem nyilvánított különvéleményt, csak párhuzamos indoklást írt néhány alkotmánybíró. Ezzel az ügy jogilag lezárult, Magyarországon nincs helye további jogorvoslatnak.