Amikor a színészek először szólaltak meg

Muszatics Péter filmtörténésszel beszélgettünk a némafilmről hangosra váltás koráról. Elmondta, valójában, amikor megszületett a mozgókép, már lehetett volna színes és hangos, de úgy döntöttek – művészi érdekeket követve – hogy fekete-fehér, néma és kis képkivágású legyen. Azonban mivel a mozi nemcsak művészet, hanem egy iparág is, fokozatosan az évtizedek folyamán igyekeztek követni a nézi vélt vagy valós igényeket. Így lett hangja, így lett színe, így lett sztereo, majd 3D.

Muszatics Péter elmondta, a múlt század 20-as éveiben Hollywood egyik, talán legfontosabb változását élte át. Az új technológiával a történetmesélés módja is átalakult, és részben a téma is változott, tette hozzá. Nem mellesleg pedig sok művésznek kellett új foglalkozás után nézni. Furcsa módon, emelte ki, nem az volt a gond, hogy esetleg ne tudtak volna szépen beszélni a színészek, hanem az zavarta a nézőket, hogy a már némán megismert figurák egyszer csak megszólaltak.

A különleges időszak rengeteg filmest inspirált, aki Hollywoodról akart forgatni. A filmtörténész felidézte azokat a műveket, amelyek bemutatják a némafilm végét. Szerinte az első és egyik legjelentősebb az Ének az esőben, de szintén fontos az Alkony sugárút, amely egy személyesebb történeten keresztül mutatja be a változó filmipart. Megemlítette még a Babylont, a Bombasikert és természetesen A némafilmest is.

Muszatics Péter egy magyar példáról is beszéltünk, Sándor Pál Régi idők focija című alkotásáról, amely nem csupán a 20-as években játszódik, de a kor műfajához is tartja magát; néma, szöveges betétekkel kiegészített, a korabeli cselekményvezetést követő mű.