Bódis Kriszta: Zéró és Rúben

Bódis Kriszta író régóta foglalkozik halmozottan hátrányos helyzetű térségekben lakó gyerekek felzárkóztatásával, és ez irodalmi munkásságában is megjelenik. Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk közel hat évvel ezelőtti adásában is, melyben Marton Éva beszélgetett vele, egy ilyen írását olvasta föl: Zéró és Rúben címmel készülő regényrészletébe nyerhettünk betekintést. A meggyőzően magával rántó szöveg, mely egy filmesként a cigánysorra tett látogatást rögzít egyszerre dokumentarista hitelességgel és szépirodalmi igénnyel, a mai naptól itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható, a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva, lejjebb görgetve pedig eredeti, írott formájában is elolvashatják.

A regényrészlet eredeti, írott változata:

Zéró és Rúben

Flegmán állnak előttem a kisfiúk és kislányok, leplezetlen kíváncsisággal néznek és különös kérdéseket tesznek fel. A választ meg sem várják:
– Mit ettél ma?
– Ki vagy?
– Hogy hívnak?
– Honnan gyöttél?
– Meddig maradsz?
– Mit fogol itt csinálni?
– Hány testvéred van?
– Hány éves az anyukád?
– Neked van fiúd?

– Engem Rúbennek hívnak.
Egy elálló fülű, hétéves forma kisfiú toppan elém.
– Begyössz hozzánk, jó? Megmutatom a tabletemet.
– Van tableted? – csodálkozom.
– Nekem van mobilom – mutatja izzadt tenyerében szorongatott mobiltelefonját az egyik kislány.
– Most kaptam vissza – magyarázza a fiú a tabletjének történetét. – Mer’ beadtuk, azt’ most, hogy lett pénz, visszakaptam.
– Zálogba adták. Most hozták a családit. A családi pótlékot. Úgyhogy ki tudták váltani a telefont, vagy amit éppen be kellett adni, hogy legyen valami kis pénz, ennivaló a gyerekeknek – igazít el az öreg Szajkó.

Szajkón kívül a többiek természetesnek tartják, hogy egy nyelvet beszélünk. Pedig nem. Csak mondják és nekem ki kell találnom, mit értenek egy-egy szó alatt, amit másképp használnak, vagy másképp ragoznak, vagy amivel utalnak valamire, valakire. Mindent magyarról magyarra le kell fordítanom. Nem beszélve arról, amikor cigányul beszélnek. Abból egy kukkot sem értek.

– Anyám testvérétő’ kaptam. A Leilától. A születésnapomra. Csak nekem van itt ilyen.
– Az kurva – súgja a fülembe egy tíz éves forma fiú. Néz rám. Várja a hatást. – Ennek az anyjának a testvére. A Leila. Kurva – ismétli meg, kicsit kifejtősebben.
– Velem gyere! – kezdenek teljes erőből húzni egyesek magukkal. De az elálló fülű kisfiú nem enged. Megigazítja a haját és a többiekre förmed:
– Velem gyön! – A szeme könnyes lesz, annyira bedühödik, amikor néhány nagyobb gyereknek sikerül elszakítania őt tőlem. – Dögöljetek meg, akkor is velem gyön! Az én barátom! – toporzékol. Ökölbe szorul a keze. Legszívesebben elrohanna. Nem teheti, mert akkor ott kellene engem hagynia.
– Cső cica, van gazdád? − hajol le hozzám egy kiöltözött tizenhárom évesnek látszó fiú. Kacsint.
A kisebbektől jól elkülönülve kigyúrt, tetovált fiúk állnak. Összeröhögnek.
– Vele megyek, mert ő hívott először – mutatok a nagyfülűre.
– Az bolond! – vihognak a csapatban álldogáló lányok. – Bolondiskolába jár!
– Kukázik!
– Hajléktalan!
– Vigyázzon, mer’ ótvaros – mondja a továbbra is törleszkedő srác gúnyosan és magázva. Ellenállhatatlannak érzi magát. A többiek folytatják Rúben ócsárlását.
– Vissza van maradva!
– Nézzed má’!
– Ez? Tíz éves? – lökdösik a kisfiút a kislányok.
– Vigye dilházba!
Az elálló fülű kisfiú rám néz, alig hiszi, amit az előbb mondtam, hogy vele megyek. Letörli a könnyeit.
– Na mi van, néger? Tiéd a csaj – löki meg erre a bájgúnár kamasz.
– Mennyé’ csak, lyányom – biztat Róza mámi. – Ne is törőggyé velük. Nem kell.

Elindulok a kisfiúval.
– Megmutatom neked a Néni házát. A Szellemvillát – mondja.
– Miért Szellemvilla? Mert meghalt a Néni?
– Dehogy! – néz rám nevető szemekkel.
– Hát akkor?
– Csak.
– Félelmetes?
– Hát.
– A Néni?
– Dehogy má’. Csak a háza meg a környéke. Gyááá, ottan neked gyufa – nevet a gyerek bennfentesen… Háát… nem is a háza a félelmetes.
– Akkor mi?
– Az, ni… a bozótos.
A bozótos féloldalról öleli körbe a telket, amin a ház áll. A ház és a kertje üde, akár egy sziget.
– Még sose láttam ilyet – mondom neki sejtelmesen. Kicsit rájátszok.
– Szellemvillát?
– Nem. Ilyen mocsok ronda bozótot.
– Hát én mindennap ezt látom – csóválja a fejét a kisfiú.
– Ki van száradva. Áthatolhatatlan. Félelmetes – sorolom.
– Nézzed, e’, a teteje ző’des! – mutatja a fiú, mintha most venné észre.
– Hajtások. Azt a részt még éri a nap – állapítom meg.
– A többi halott… – borzong meg.
– Hogy is hívnak téged? Rubens? – kérdezem.
– Rubens? – nevet ki a gyerek. Gyááá!
– Az egy festő volt. Létező név, mit nevetsz?
– Rúben. Engem Rúbennek hívnak.
– Szép név. Bibliai.
– Te nagyon kitanú’t vagy – néz rám bizalmatlanul. – Hány iskolád van neked?
– Nem értem – válaszolom. – Mi az, hogy kitanult? Hogy sokat tanultam?
– Hát, aztat is. De aztat is, hogy rafiná’t vagy. A kitanú’tak lenéznek minket.
– Értem. Akkor nem vagyok „kitanú’t”.
Rúben sóhajt.
– Nem akartalak megbántani. Te más vagy. Rendes.

Megakad a beszélgetésünk, mert valaki közeledik a földúton.
– A Dögös banda – mondja Rúben. – Gyön a Rudika veje.
Egy jó autó kanyarodik a boltocska mellé. Egy férfi, három nő és karon ülő gyerekeik kászálódnak ki belőle. Szépen fel vannak öltözve. A férfi a kocsinak támaszkodik. Rudika kezet fog vele és megöleli. A gyerekek Icuhoz szaladnak. A legkisebbet Icu kikapja az anyja kezéből és összevissza csókolgatja.
– A Rudiék gyerekei?
– A lyányai. A veje. Meg az unokák. A Rudika veje a képviselőnk. A kisebbségé. Nem itt laknak ezek.
– Hanem?
– Bent a városban. Ahol a Gábriel van.
– Milyen Gábriel?
– A Néni jányának a cipőgyára.
– És miért nem vitte el innen a Nénit a lánya? – kérdezem.
– Nem akart az menni innen sehova se! – vágja rá Rúben. – Má’ úgy, hogy elköltözne.
– És nem félt itt egyedül?
– Nincsen egyedül. Mink is itt vagyunk – vágja rá Rúben.
– Éppen erre gondoltam. Azok a kigyúrt srácok a mogorva nézésükkel nem túl bizalomgerjesztőek.
– Ezek… hááá, nem bántják.
Rúben elpityeredik.
– Mindenki aztat mondja. Hogy megölték. A Nénit. Az idegenyektő’ kell félni. Nem hiába gyönnek ide a drogosok. Mink nem hagytuk vóna a Nénikét! Szeretett itt lenni a Nénike mi közöttünk. Megszerette a gyerekeket is. Jajj, Nénike, Nénike, de megijesztetted a kis Rúbent! Ugye élsz még, ugye élsz még? Szeretlek! – öleli hirtelen át a derekam.

– Neked hoztam – adom Rúbennek a nejlonzacskót, amit eddig szorongattam.
Rúben kikapja a kezemből, belenéz.
– Gyááá! Ez zsír! – Kiveszi a három dekás vajakat, amit a panzió reggeliző asztaláról hoztam.
– Vaj – javítom ki. – A szállodából.
– Elcsórtad? – Néz rám kerek szemekkel a kisfiú.
– Hát… – elbizonytalanodom. – Nekünk lett végül is kirakva minden.
– Tíz vaj – számolgatja Rúben. – Mennyi lekvár? Ez meg mi, ez a kockás?
– Méz – vágom rá gyorsan, hogy eltereljem a beszélgetést a „lopásról”.
De Rúben rám sem hederít. Egyben lenyel egy egész kis kocka teavajat. Zsíros képpel és kézzel tépi a lekváros dobozka fóliáját. Neki esik egymás után mindegyiknek. Maradéktalanul kinyalja a dobozkákból a lekvárt. A szemetet elhajítja. Már magunk mögött hagytuk a Szellemvillát, és lassan visszaérünk a táborba. Rúben veszettül éhes lehetett.

– Mer’ nem élet ez, lyányom! – tolja váratlanul Róza mámi a pipája szárát az orrom alá. – Mer’ élet ez? Nem. Azé’ mondom.
– Jajj, mi van má’ veled, he? Mit panaszkodol, more? – rángatja meg Róza mámit Rudika.
– Hát a tévétől gyöttek, nem? Valakinek el kell mondani! Meg kell tudnia a világnak, hogyan szenvedünk!
– Gyááá, a Róza mámi is kezdi má’ – elégedetlenkedik Rúben. – Hát sztár lett má’ maga! Az egész világ magát nézi! A jutubén! – Aztán peckesen kihúzza magát. Letörli a könnyeit. – Most én gyövök! – nyúl a kameráért. – Na, aaggyad ide aztat a kamerát, tes’vérem, hadd csináljak má’ egy videót! – mondja határozottan, és a vlogger barátom elé áll.