Danilo Kiš: A holtak enciklopédiája

Danilo Kiš a huszadik századi európai irodalom egyik különlegessége volt, aki irodalmi szerzősége mellett szellemi horizontjával is meghatározóvá vált Kelet- és Nyugat-Európa párbeszédében. A magyar zsidó apától és montenegrói anyától születő, gyerekkorát a holokausztig és édesapja deportálásáig Magyarországon töltő, majd Belgrádban nevelkedő alkotó lett a „jugoszláv író” mintapéldánya, ami részéről a saját önmeghatározása is volt. Magyar nyelvi gyökerei miatt élete végéig kapcsolatot tartott fenn a magyar értelmiség számos tagjával, többek közt Eörsi Istvánnal vagy Esterházy Péterrel is, s nem utolsósorban Ady Endre vagy Petri György szerb fordítójaként is a magyar kultúra közvetítőjévé vált. Szerbiai politikai meghurcoltatása nyomán Párizsba költözött, ahol a láncdohányos férfi igen fiatalon, 54 évesen, több éves betegeskedést követően tüdőrákban meghalt.

Danilo Kiš mindig olyan témákkal és irodalmi formákkal kísérletezett, melyeket más kevéssé dolgozott föl, kíváncsisága a jelenségek lehetséges különbözőségeit kutatta, s írásai avval együtt is rendkívül meghatározóakká váltak, hogy bizonyos értelemben magukon is viselik a folyamatban lévő irodalmi kísérletezés és így a befejezetlen irodalmi alkotás jegyeit. Jurij Golec című, hagyatékából megjelent novelláját hallhatták Tükörfordítás című kulturális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk róla szóló kivételes adásában, a mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható másik novelláját pedig műsorunk egy későbbi adásában sugároztuk, ahol Székely Rozália színművész olvasta föl A holtak enciklopédiája című elbeszélést, és ezúttal, halottak napja alkalmából tesszük közzé oldalunkon is. A különleges, álombeli tárgyú novella narrátora külföldi útján egy olyan múzeum könyvtárára bukkan, ahol a megszámlálatlan vaskos kötetből álló lexikonban minden egyes meghalt ember életrajza benne van, méghozzá részletesen – kivéve azokét, akik ismertek voltak ahhoz, hogy életüket más forrásokban megörökítsék; a kötet tehát teljesen befoltozza az emlékezet hiányait, amivel a szöveg a szükségképpen bekövetkező végső felejtés birodalmának alternatív negatív univerzumát igyekszik fölvázolni, ahol semmi sem szerepel, amire mások is emlékezhetnek, de minden benne van, amire nem: a hétköznapi apró események is, precízen adatolt összefüggéseikkel – mintegy az atomizálódott korban élő és a huszadik század traumáit elszenvedő védtelen egyén elvett életének egyetlen, ám delíriumosan meddő gyógyírjaként.