Egészségünk, egészségügyünk – Selmeci János jegyzete

Ráér az, túl nagy a politikai kockázat, az orvosok és az ápolók majd csak elműködtetik a rendszert valahogy, mi meg kifestetjük a kórházakat uniós pénzből, aztán az államtitkár úr elmondja, hogy mennyivel többet költünk az egészségügyre, mint a vizitdíjat bevezető baloldal – valami ilyesmit gondolhatott az egyszeri fideszes politikus, az egészségügy reformja pedig elmaradt, a választásokat megnyerték.

Persze a probléma lézetett, az idő előtt elhunytak, vagy éppen a túlsúlyos emberek magas számától a rengeteg rákos megbetegedésig sok minden megmutatta, hogy nem egészséges nemzet a magyar, hogy meghalnak sokan, akik élhetnének. A politikának az egészségügy nem volt igazán fontos, és ez csak azért lehetséges, mert igazán nem volt fontos nekünk sem. A koronavírus most megmutatta, hogy ennek ára van.

Mondjon bárki bármit, nem csak a svéd meg a magyar járványkezelés bukott meg, a világ ezzel a vírussal nem tudott mit kezdeni. Talán soha, egyetlen döntéshozó sem fogja bevallani, hogy az ésszerűtlen korlátozásokra épülő politika csődöt mondott, a szigor, amely százmilliókat sodort újra a nyomorba és okozott életévekben mérhető károkat, a vírus terjedésére csak korlátozottan hathatott.

Az újabb és újabb tilalmakat kitaláló döntéshozók, és sokszor az újságírók is számtalan szempontot hagytak figyelmen kívül a veszélyeztetettek számától az általános egészségügyi állapoton át bizony az egészségügyi rendszerek minőségéig, mintha a járvány elleni sikeres védekezés kizárólag azon múlna, hogy hány emberre zárják rá az ajtót.

A végeredmény azon is múlik majd, és lehet, hogy nagyobb mértékben múlik azon, hogy a vírus milyen egészségügyi állapotban lévő embereket fertőzött meg, és hogy a kórházakban velük mi történt.

Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy hányan haltak meg a járvány alatt Magyarországon azért, mert a kormány, meg az előző kormányok elmulasztották pénzzel és innovációval felhúzni legalább az uniós átlag szintjére a magyar egészségügyi ellátás színvonalát. Nem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha lenne elég orvos és nővér az ellátáshoz, ha nem kellene azért lélegeztetőgépre tenni valakit, mert akkor kevesebb ápoló is elég mellé, csak éppen nagyobb a halálozás esélye is. Nem tudjuk meg, hogy annak, aki ma krónikus vagy daganatos beteg, volt-e esélye időben eljutni a megfelelő szűrésre, egyáltalán tudta-e, hogy a szűrés fontos.

Ki a felelős érte, ha nem tudta?

Egészségünk és egészségügyünk problémáit a vírus ma nap mint nap a fejünkhöz vágja, a változtatás lehetősége pedig a politikai döntéshozók kezében, ők pedig a mi kezünkben vannak. A világ gazdagabb országait vezető kormányok a járvány után mindent megtesznek majd, hogy még több orvost és ápolót tudjanak a saját kórházaikba elcsábítani, a most a lelkét kidolgozó magyar orvosok és ápolók egy része pedig el fog menni, ha nem csinálnak nekik olyan egészségügyet, amiért érdemes itt maradni. Mondjuk Európa egyik legjobb egészségügyét. Mi lenne ha mind ezt kérnénk a szavazatunkért cserébe?

Addig is vigyázzunk, vigyázzanak magukra! Élni jó, és jövőre biztosan még sokkal jobb lesz.

Selmeci János jegyzete a 2020. december 18-i Esti gyorsban hangzott el.