Gerőcs Péter: A betegség háza

Gerőcs Pétert korábban már többször bemutattuk itt a Klubrádió honlapján is: az író második regényéből olvasott föl már részletet a Belső közlés című irodalmi zenés műsorunkban, amellyel a Tükörfordítás című új műsor is foglalkozott egy tavaly őszi adásában, harmadik regényéből pedig hangjáték is készült a rádió stúdiójában. Mától azonban a szerző első regényéből is meghallgathatnak részleteket.

Gerőcs a kilenc évvel ezelőtt indult irodalmi műsorunk ötödik vendége volt, ebben az adásban olvasott föl részleteket akkor közvetlenül megjelenés előtt álló A betegség háza című regényéből. A mű narrációja két idősíkon fut, ugyanaz az elbeszélő tiszta tudatállapotában elvesztette emlékeit és nem emlékszik semmire, a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva ezt a részletet érhetik el. A lejjebbi hangsáv pedig az elbeszélő zavart tudatállapotában leírt emlékezésének síkjába nyújt betekintést. A két regényrészletet lejjebb görgetve itt az oldalunkon szövegesen is elolvashatják, aki pedig mélyebben szeretne tájékozódni a regényről, erre és erre a linkre kattintva két kritikát is elolvashat róla.

A regény részleteit a hangsávok lejátszás gombjaira kattintva lehet meghallgatni.

A szövegek eredeti, írott változata:

Gerőcs Péter: A betegség háza (részletek)

1.

Az, ahogy a dolgokat érzékeltem, kezdett egyre inkább egy vízszintes vonalhoz hasonlítani, amely egyszerűen körbeszalad körülöttem, és nem csinál semmi egyebet. Rémlett egy másik egyenes vonal is, az meg az ég felé tartott, s ha a vízszintes vonal néha ingott is egy kicsit, ez a függőleges mindig mozdulatlannak látszott. Néha hangosan recsegtek-ropogtak körülöttem a tárgyak, de a hang ereje, vagy létérzékelésem időnkénti kibillenése és hullámzása, a föld morajlása nem valamiféle apokaliptikus vízióra hasonlított, hanem a mélaság impotenciájára, egyfajta viccre, amelyben a hatalmas és az aprócska találkozik, és nem veszik észre a történet aránytalanságát, amelynek főszereplői. A hangos recsegés tulajdonképpen halk volt, vagy inkább lassú. A vonal hullámzása is az egyenesről szólt, a mozdíthatatlanról. Arról – bármily nevetségesen hangzik is –, hogy csak a tekintet viszonylagosságában jelentkezik a mozdulat tünete. Egyszerűen szólva, a függőleges egyenes, amelynek a tövében foglaltam helyet, és az állandóan, lassan hullámzó vízszintes kör, nem volt más, mint egy koordinátarendszer, amelynek a középpontjában ültem. Hogy mást ne mondjak, ez volt az én koordinátarendszerem, vagy még inkább: én voltam ez.

Nem szállt át bennem még csak egy távoli sirály sem. Nem vonultak bennem felhők, képzeletem falára nem rajzolódott semmiféle távoli part, netán hegyvonulat.

Majdnem nesztelenül, épp csak pár reccsenéssel kísérve fordult meg a hatalmas test, amelyben ez idáig utaztam, aztán minden megállt.

2.

A fotel előtt térdeltem, egyik kezemmel lassan kihúztam a kurva tenyerét a combja alól, és számba vettem az ujjait, másik kezem bekúszott a sztreccs nadrág alá, és megkereste a bejáratot. Tekintetemet az övére szegeztem. Egy ideig hagyta az önállósulásomat, sőt, láttam, hogy kiül az arcára a megrökönyödés: erre nem számított. Amikor magához tért a meglepetésből, tiltakozni kezdett, de ezt nem hagytam. Erélyesen megmarkoltam, és egy kicsit még rántottam is rajta, hogy meg se próbáljon szabadulni. Ez olaj volt a tűzre. Rángatta, cibálta magát. Erre én is cibálni kezdtem róla a ruhát, de nem hagyta. Egy ügyetlen mozdulattól a félig lerángatott sztreccs nadrág fölött, közvetlenül a szemem előtt, összecsattantak a vékony combjai. Soha nem felejtem el ezt a képet, ahogy hullámzik a kevés izom, és elúszik előttem egy ujjhegynyi anyajegy a sárgás és sima bőrfelületen.

Minden erejét összeszedte, hogy kiszabaduljon a szorításomból, de tudtam, hogyha kiszabadul, az végzetes lehet. Ez a formátlan, ám annál erőteljesebb gondolat tört fel bennem, olyan nyers természetességgel töltve ki az egész lényemet, hogy semmi más gondolatnak, kételynek nem hagyott helyet: épp elértem a kisasztalon fekvő súlyos üveghamutálat, marokra fogtam, a kurvát magamhoz rántottam, és teljes erőből fejbe vertem a hamutállal. Elveszítette az egyensúlyát, de egy pillanatig még állt, úgyhogy volt időm még egyszer halántékon vágni.

A szőnyeg szerencsére tompította a dobogás hangjait.