Gion Nándor: Börtönről álmodom mostanában

1941. február elseje különös nap volt a vajdasági magyar irodalom történetében, hiszen egy napon született ugyanazon a településen, Szenttamáson két későbbi fontos szerbiai magyar író is: Végel László és Gion Nándor. A délszláv háború idején külön is meghatározó szerepre szert tevő Végellel többször foglalkoztunk már a Klubrádióban, köztük a Belső közlés című zenés irodalmi műsorukban is, és a regényrészletét is közzétettük már itt, a honlapunkon is a saját felolvasásában, sőt a közeljövőben a kultuális tényfeltáró és ismeretterjesztő műsorunk, a Tükörfordítás is foglalkozni fog ikonikus beat-regényével, az Egy makró emlékirataival is. Gion Nándor ugyanakkor általában kevesebb figyelmet kap abban az irodalmi kánonban, amely a mi közönségünkhöz is könnyebben eljut, ami összefügg a rendszerváltást követő évtizedek irodalmi és közéleti működésével is, hiszen valamennyi kulturális közeg azoknak a szerzőknek szánt nagyobb figyelmet, akik megfelelőbben visszhangozták a politikai beállítódását.

A figyelem eltérő aránya persze részben az irodalomelméleti megközelítések különbözőségeivel is magyarázható, hiszen egyes formanyelvek könnyebben szereztek maguknak középponti jellegű elismerést, ám a valós irodalomszakmai szempontok mellett ennek is voltak elfogultságot rejtő politikai átszíneződései.

Mi ezen is változtatni igyekszünk, amikor külön foglalkozunk olyan szerzőkkel, akik egyrészt irodalompolitikai és közéleti okokból, másrészt esetleg viszonylag korán bekövetkezett haláluk nyomán kevesebb megjelenéshez jutottak a tömeges nyilvánosság szakmai felhangú műsoraiban is. Ezt a célt szolgálják rendszeresen visszatérő emlékező adásaink is, többek között az az immár évek óta a halottak napja környékéns sugárzásra kerülő műsorunk, amelyben a műsorvezető, Szegő János a közelmúltunk elhunyt kortárs íróival foglalkozik szakértők segítségével; az első ilyen adásban Rubin Szilárd mellett Gion Nándorral foglalkoztunk, akiről Kurcz Ádám irodalomtörténésszel beszélgetett, Valcz Péter színművész pedig mind a kettőjük regényéből fölolvasott egy-egy részletet. Mától itt, a Klubrádió honlapján is elérhetik Gion Börtönről álmodom mostanában című érdekfeszítő mélylélektani regényének részletét, amelyben a dolgozatát Thomas Mannról írni készülő, emberölésért frissen börtönbe került művelt rab monológját hallhatják.

A szöveg eredeti, írott változata:

Börtönről álmodom mostanában (részlet)

Két napon és három éjjelen át Leviathan-Lukić Simon ékszerész üzletét néztem a piactér szélén, a börtönablakon keresztül. Egyedül voltam a cellában, és szombaton éjjel majdnem úgy vittek be, mint ahogyan azt azon a héten többször is megálmodtam. Igaz, nem bilincseltek meg, de durván belöktek a sötét cellába, szerencsére később meggyújtották a villanyt, aminek nagyon örültem, mert nem mertem elaludni. Reggel felé ugyan megpróbáltam elaludni, de mindjárt álmodni kezdtem, nem börtönről, hiszen börtönben voltam, hanem felborult tricikliről, a kis motor berregését is hallottam, riadtan ugrottam fel az ágyról, az ablakhoz szaladtam, és kibámultam a piactérre, ahol már nyüzsögtek az emberek, adtak és vettek, nem történt semmi rendkívüli, így hát elkezdtem figyelni Leviathan-Lukić Simon üzletét, tulajdonképpen már éjszaka, elalvás előtt is ezt csináltam, de akkor minden csöndes volt, mozdulatlan, most viszont elég nagy volt a mozgás, sokan benyitottak az ékszerüzletbe, és én elégedetten nyugtáztam, hogy ilyen nagy a forgalom Leviathan-Lukić Simonnál, jól keres tehát az öreg buharai üzbég zsidó, szép kis havi fizetést adhatna Kovács Júliának, kár, hogy nem adhat havi fizetést neki, és kár, hogy én nem tudok aludni, mert attól féltem, hogy Kovács Júlia is megjelenik álmomban, de azért mégis örültem, hogy Leviathan-Lukić Simonnak jól megy az üzlet.

Aztán valami tumultus támadt a piactéren, akkor arra figyeltem, de nem sokat láttam, csak a kofaasszonyok sikoltozását hallottam, tolongtak az emberek egy rakáson, később két rendőr elvezetett egy megtépázott ruhájú férfit, és a kofák az öklüket rázták feléje. Másnap tudtam meg, hogy az illető bérkocsis, és megerőszakolt egy szlovák kofaasszonyt. Ott, a piactér kellős közepén, fényes nappal. Az egyik börtönőr mesélte el, ez volt az egyetlen börtönőr, aki szóba állt velem, nem tudom, hogy hívták, hallottam, hogy a többiek Bundásnak szólították, nyilván ez volt a gúnyneve, mivelhogy tökkopasz volt. Nos,  Bundás elmesélte, hogy a bérkocsis ott téblábolt a pacon, a kofaasszony meg hajlongott az áruja fölött, miközben a sok szlovák szoknya ringott a fenekén. A bérkocsisnak feltűnt ez a ringás, begerjedt, felemelte a rengeteg szoknyát, és hátulról megerőszakolta a kofaasszonyt. Persze nagy lett a sikoltozás és a lárma, a kofák nekiestek a bérkocsisnak, agyba-főbe verték és alaposan megtépázták, talán agyon is verték volna, ha nem jelennek meg időben a rendőrök és nem vezetik el a magáról megfeledkezett bérkocsist. Hát ezt láttam én a börtönablakból, és most, hogy megtudtam, mi történt, sajnáltam a kofaasszonyt, és sajnáltam kicsit a bérkocsist is, gondoltam, ezt el is mondom neki, ha találkozunk a börtönben, de nem találkoztunk, így aztán Bundásnak mondtam el, hogy sajnálom az esetet; ő nem nyilvánított véleményt, de az arcáról úgy láttam, hogy helyteleníti az erőszakolást, bár nem beszélt tovább róla, hanem megkérdezte tőlem:

– Vastagodik már a bőr a tenyereden?    

– Nem – mondtam. – Miért kellene, hogy megvastagodjon a bőr a tenyeremen?

– Mindenkinek megvastagodik a bőre a börtönben – mondta Bundás. – Előbb a tenyerén vastagodik meg a bőr, aztán mindenütt, a fegyencek szervezete így védekezik az időjárás viszontagságai ellen, merthogy az időjárás viszontagságai a börtönben jobban érződnek, mint a szabad világban. Ugyanakkor érdekes módon a fegyencek körme és haja lassabban nő, mint odakint.

– Én még csak most kerültem be – mondtam.

– Jó néhány évet fogsz kapni – mondta Bundás, majdnem sajnálkozva. – Részeg voltál, amikor kitörted annak a szegény lánynak a nyakát.

– Nem voltam részeg.

– Ittál. Vért vettek tőled, mielőtt behoztak volna.

– Igen.                     

– Megállapították, hogy elég sokat ittál. Jó néhány évet fogsz kapni.

– Nem szeretném, ha megvastagodna a bőr a tenyeremen – mondtam.

– Készülj fel rá! – mondta Bundás, és rám csukta a cellaajtót.

Én meg visszamentem a rácsos ablakhoz, néztem a Nagypiacot, de aznap senki nem erőszakolt meg senkit, délutánra megritkultak a vásárlók, estére szétszéledtek az árusok is, akkor már csak Leviathan-Lukić Simon szánalmas, de forgalmas üzletét figyeltem, igaz, estefelé már az sem volt forgalmas. Felbukkant ellenben Simokovics úr, végigbicegett a piactéren, és betért az öreg Simonhoz, bizonyára teáztak, jó sokáig teáztak, mert Simokovics úr elég későn bújt elő, azt hiszem, az én esetemet tárgyalták meg, Leviathan-Lukić Simon akkor értesülhetett Kovács Júlia haláláról, és én reménykedtem, hogy ennek ellenére nem formál túlságosan kedvezőtlen véleményt rólam; valahogy fontosnak tartottam a buharai öregember véleményét, bár tudtam, hogy ez után az eset után már sohasem fog túlságosan megkedvelni. Aztán eltűnt Simokovics úr is, én pedig arra gondoltam, hogy ideje lenne megírnom dolgozatomat Thomas Mannról.

A regényrészletet a fenti lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg. Kiemelt kép: Bahget Iskander felvétele / Wikimedia Commons