Grecsó Krisztián: Mire kinyílnak a muskátlik
12/09/2021 17:07
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Grecsó Krisztián Mire kinyílnak a muskátlik című tárcáját hallgathatják meg a szerző előadásában.
Grecsó Krisztiánt Magyarországon senkinek nem kell bemutatni. Regényeivel, prózaköteteivel sokak kedvencévé vált, és már több mint egy évtizede fejti ki a még mindig az egyik legrangosabb irodalmi lapnak számító Élet és Irodalom prózai rovatvezetőjeként széleskörű szerkesztői tevékenységét is. Ha valakiben ugyanakkor túlságosan megkövülne az a művelt körökben terjedő vélekedés, hogy Grecsó az átlagolvasók favoritja és művei kis híján a népszerű irodalmat gazdagítják, akkor érdemes meghallgatnia vagy elolvasnia azt a tárcáját, amelyet ma a Klubrádió honlapján közzéteszünk. Ebből ugyanis egy érzékeny és őszinte író sorai bontakoznak ki arról, ahogyan Délkelet-Magyarországra érkezve újra összetalálkozik és azonosul származási környezetével, miközben reflektál is rá.
A szerzőt hét évvel ezelőtt láttuk vendégül zenés irodalmi műsorunkban, a Belső közlésben, ahol Marton Éva beszélgetett vele, s a beszélgetés mellett Kollár-Klemencz László és a Szabó Balázs Bandája zenéit hozta magával a stúdióba. A mától itt is elérhető felolvasás ebben az adásban hangzott el először. A tárcát a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatják meg, alább pedig szövegesen is elolvashatják.
Mire kinyílnak a muskátlik
A Bécs–Bukarest járatra kapaszkodom föl félúton, kiszaladtunk az időből, gondolom, amikor látom, hogy mindjárt éjfél lesz, a Keletiben több a rendőr, mint az utas, hajnalban majd az ország peremén fogok lekászálódni, álmosan, rossz lehelettel, és még nem is sejtem, hogy a szétázott hajnali derengésben kivételesen megállok majd, mert a pályaudvar olyan templomszerű ebben a dermesztő, magát novembernek mutató augusztusi ködben, hogy nem bírok mellette érzéketlenül, behúzott nyakkal elmenni, meg kell állnom, mert nem hiszem el, hogy ez lenne otthonom, ez a régi fotográfia, csupa fekete, elmosódott részlet a megtört papíroson, legalább muskátlik lennének, gondolom, de a háború óta nem nyúltak itt semmihez, tényleg megállt az idő, mintha Krasznahorkai ideje lenne, még mindig közvetlenül a bombázás után vagyunk, az épületet ugyan nem érte találat, de mindenütt a fanyar pusztulás nyomai, utoljára a monarchiából küldtek ide embert malterral és fándlival, azóta a térképen is lefestették a nevünket, tömbökben mállik a vakolat, az óraüveg beverve, a mutató, az elrozsdált fémkard persze nem mozdul, csak néhány utas érkezett meg ide, kevés ember hazája ez, sietős léptekkel kerülik meg a zárt pályaudvart, az öreg taxik dízelmotorja dohogni kezd, nem tudom, miért hiányoznak a muskátlik, de nagyon vágyom rá, hogy legalább azok legyenek, néhány fonnyadt, nyár végére kimúlt, elnyílt virág, csak megállok, megfordulok, visszanézek a vonatra, ütött-kopott kelet európai vagonok, a bécsieket Pestnél lecsatolták, a románok valamivel tisztábbak és komfortosabbak, miféle idő ez, olyan hideg van, mint hallottak napján, gőz vagy a fene tudja, mi csap ki a kerekek felől, akár egy gőzösből, a kalauz gyűröttebb, mint én, pedig én is csak úgy állok ott, ahogy az utolsó pillanatban fölriadtam, csípőre csúszott nadrágban, nyitott kardigánban, a cipő épphogy a lábamon, erős italszag árad belőlem, de a vasutas még nálam is ostobábbnak látszik, kérdőn és szánakozva bámul, hogy miért nem megyek már, szabad vagyok, tessék, ez a világ volna az enyém, innen származom, ez vagyok én, de nem mozdulok, nézem, hol őt, hol a ködvirágba beleburkolt állomást, megint rácsodálkozom, hogy egészen olyan, mint egy templom, most veszem észre, hogy egy helyen már a cserép is hullik, vagy lehet, hogy a háborúban érte találat a tetőt, hang nélkül indul el Bukarest felé a járat, mintha maradt volna a lendületből, a kalauz nem néz vissza, kezdem magam kényelmetlenül érezni, ha nem is vallom be, félek, az értelmetlenségtől, a fölöslegességtől, de azt találom ki, hogy teljesen egyedül fogok maradni, állni és érezni akarom a semmit a semmiben, nyeli, falni, rágni ezt fujtós, sűrű csöndet, ami errefelé van, a tányéros vasutas közben visszakullog az odújába, én meg a kiürült sínek fölött ösztönösen keresni kezdem az ott maradt gőzcsíkot, ami akár a búcsúig is ott várakozik, de addig biztos, míg a következő kilakoltatott le nem veti magát a jaminai vasúti hídról, de hiába nézek, nincs semmi a sínek között, és semmilyen ott, a régi, megcsalt hazámban állni, nem támad ünnepi felismerésem, híg és fölösleges próba volt ez, kiállni is nevetséges volt, micsoda pózőr vagyok, gondolom, és mikor végre elindulok, jár csak át a felismerés, hogy nahát, azért egészen mégsem, hiszen ez az eljött és mégis ott maradt figura nagyon is allegorikus, ez a hamar indult, de későn érkező szereplő, aki azt hiszi, hogy állandó fáziskésésben van, pedig valójában behozhatatlanul lemaradt, legfőképpen a saját reményeihez képest, nohát ez nagyon is klappol, és ebben a pillanatban szinte látom magam, hogy másnap vagy utána milyen igyekezettel bontok majd meg még egy palack bort, meg még egyet, meg még egyet, és addig iszom, amíg muskátli kígyókat nem látok bekúszni az ablakon, és amíg ezt a magára hagyott országot, meg ezt a nyomort itt el nem felejtem, és persze mire rájönnék, hogy most végre jó, mert legalább az álmaimban kinyíltak, legalább ott vannak muskátlik, és legfőképpen végre nem fáj, akkorra sajnos és szükségszerűen már nem tudok magamról.
