Improvizációval készült a mozikban jól futó iskolás film, a Fekete pont

15 évet vártunk Szimler Bálint első nagyjátékfilmjére, amiben a tízéves fiú és egy pályakezdő tanárnő történetén keresztül mesél korunk Magyarországáról. 23 évesen vetítették az Itt vagyok című kisfilmjét Cannes-ban. A kettő között eltelt időszakban volt már nagyjátékfilmterve, de annak örül, hogy azt 2020-ban visszautasították, mert abban túl sokat akart elmondani.

Aki nem látta volna még, vagy nem hallott semmit a Fekete pont című magyar filmről: egy iskolában játszódik, egy Palkó nevű fiú története. A tízéves Palkó megérkezik Berlinből hét év után, repülőgéppel leszállnak Magyarországon, és akkor elkezdődnek a kalandjai 1996-ban a magyar iskolarendszerben. Pont ez történt a rendezővel Szimler Bálinttal is anno. Palkó története az ő története.

Szimler Bálint Amerikában élt kilenc éves koráig. Rendszerváltáskor mentek ki, amikor kétéves volt, hét évet élt Amerikában, és az amerikai iskolarendszerhez képest 96-ban, amikor hazaértek, nagyon szokatlan volt neki is a magyar, házmester-kultúrában megragadt intézményi rendszer. "Akkor lehetett érezni, hogy nem jó a rendszer, de valamiféle progressziót is lehetett érezni, hogy itt most valami izgalmas történik, és úgy állnak hozzá a tanárok is, meg az emberek is, hogy ez lehet jobb."

"Azt hiszem, hogy soha nem tudtam igazán megszokni a magyar szabályokat - mondta. - És mindig egy kicsit, lázadó voltam ebben a rendszerben, de azért nem volt ez soha cél, hogy ez egy önéletrajzi film legyen, én azt szerettem volna inkább, hogy ezek mankót adjanak a forgatókönyvhöz, és egy olyan sztoriról beszéljünk, ami az egész országot érinti, nemcsak az oktatási problémát, nemcsak ezt a gyereket, nemcsak a karaktereket, hanem egy nagyobb ívű történetet meséljünk el."

Palkót a főszereplőt, Paul Mátist Fátyol Hermina, a casting direktor találta, és a rendezőnek is tetszett azonnal a tekintete. "Egy idő után rájöttünk arra, hogy külföldön élő magyar kisfiút keressünk. Tehát, hogy próbálkoztunk magyar gyerekeket is nézni erre a szerepre, de valahogy nagyon érződött az, hogy nem idegen nekik ez a rendszer, nem idegen nekik, azok a gesztusok, ahogyan megszólítják a gyereket, vagy ahogyan viselkednek egymással." 

Volt iskolabejáráson, sok iskolát terepszemlézett, és azt látta, hogy nem sok minden változott. A film jól mutatja be a torz, bürokratikus iskolát. "Improvizációs technikával dolgoztunk, tehát tulajdonképpen minden, ami történik, az improvizáció. Nyilván vannak olyan jelenetek, amik nagyon konkrétak, tehát hogy nagyon egyértelműek, hogy mit kell csinálni, és azon belül nem lehet nagyon elszabadulni a mondatokkal, meg azzal, hogy hogyan szólal fel valaki, de a legtöbb része azért egy vezetett improvizáció, tehát nyilván egy mesterséges helyzetet állítunk elő. A szereplők amúgy nem biztos, hogy így reagálnának a való életben, és nem feltétlen lennének ennyire gonoszak, vagy rossz fejek, vagy provokatívak adott esetben, de mivel az volt az instrukció, hogy ezt csinálják, ezért ebbe az irányba terelték a jelenetet, viszont a saját szavaikat használják."

16-os kamerával vették fel a filmet kevés lámpával, világosítóval, hogy minél kevésbé hozzák forgatási helyzetbe a gyerekeket meg a felnőtt színészeket, akik amúgy nagyrészt amatőrök voltak, vagy civilek. "Marci (Rév Marcell) a vállára veszi a kamerát, bemegy közéjük, és szinte el is felejtik, hogy forgatáson vagyunk, mert annyira nincs jelen tulajdonképpen a boom mikrofonon és a kamerán kívül nem nagyon érzed, hogy ez egy forgatási helyzet." A másik főszereplő a tanárnő a kevés színész egyike a filmben: Mészöly Anna játssza, Locarnóban díjat kapott az alakításáért.

Nem akart politikai filmet csinálni, de az fontos volt, hogy reagáljon arra a közéleti helyzetre, amiben élünk. Akkor kezdte írni, amikor a Színház- és Filmművészeti Egyetem-es (SZFE) tüntetések voltak. "Az SZFE-n ültünk a Reisz Gáborral, és akkor beszéltük meg, hogy kell csinálni olyan filmeket, amik egyrészt reflektálnak arra, amiben élünk, másrészt pedig összekalapozott pénzből, tehát hogy akkor is filmet kell csinálni, ha nem adnak. Tehát muszáj, hogy a művészetnek valamilyen módon feladata az, hogy reagáljon azokra a történésekre, amiben élünk, azokra a társadalmi helyzetekre, karakterekre, bármilyen momentumra, ami jellemzi a mi életünket. És hát nyilván arra is kell reagáljon, hogy közvetlen közelről néztük végig, ahogy kihúzzák a szőnyeget egy csomó fiatal alól, ahogy tulajdonképpen Magyarország egyik legfontosabb kulturális egyetemét teszik tönkre, és így a kultúrának egy akadályt állítanak. Szóval ez is benne volt."