Iskolapélda

Iskolába járni egy gyereknek olyan, mint levegőt venni, mint reggelizni, ebédelni, játszani, hazamenni a szülői házba, megfürdeni, nyugodtan aludni. Iskolába járni olyan némely gyereknek, mint egy lehetetlen küldetés. A rossz, szennyező fűtés miatt fojtogató levegőben felkelni a hidegben, éhesen elgyalogolni a suliba, beülni a hátsó padba annak biztos tudatában, hogy úgysem érdekel ő senkit, és maximum azért volt érdemes fagyban-sárban eljönni, mert itt van meleg ebéd. És mert nem vonják meg a szülőktől a családi pótlékot a hiányzások miatt. És mert ott áll vele a pedagógus, aki nem ezen a katedrán szeretett volna állni. Hanem egy olyanon, ahol szabadon taníthat, nem gyötrik lehetetlen ideológiai és adminisztratív elvárásokkal, nem éreztetik vele naponta, hogy csak fölösleges teher a NER száguldó harci szekerén. Ahol kapna segítséget és eszközt ahhoz, hogy megszerettesse az iskolát azzal a gyerekkel, akinek a matekpéldánál nagyobb gondja, hogy lesz-e vacsora. És hogy neki magának se kelljen a hó végén azon gondolkodnia: jut-e még a hó végén egy kiflire. Ha kalácsra nem is.

A most következő idézetet egy 17 éves roma srác juttatta eszembe, ő éppen jogásznak készül valamelyik elit egyetemre. Tudja, hogy ő egy a nagyon boldog kevesek közül. Az író Lakatos Menyhért: a könyv címe: Füstös képek. 

„Reggelenként sokszorosan éreztem hatását, amikor anyám kiugratott a fészekből, mert iskolába kellett mennem. Néha megoldódott azzal, hogy apámat bezárták, az iskola és a levente elmulasztásáért kiszabott pénzbüntetést dutyira változtatták át. Nem bántott érte, szívesebben vállalta, mint én a tanulást, csak anyámmal voltak kellemetlenségeim. Tudott az ostorral bánni. Olyankor apám fajtájának mondott, akik­nek se országuk, se hazájuk nincs.“ Eddig az idézet.

Nemrég meséltem el valahol, hogy még a rendszerváltás előtt együtt felvételiztünk tanárképzőre egy nagyon barna bőrű és elképesztően okos és felkészült roma sráccal. Jóval később tudtam meg, hogy a szóbeli után a grémium leültette, és megkérdezte tőle: belegondolt-e abba, hogy ezzel a fizimiskával úgysem állhat soha katedrára? És akkor – kitűnő felvételi eredménye ellenére – minek is járna ide? Ezt a kérdést talán ma már, remélem legalábbis nagyon, senki nem tenné fel neki. Na de hogyan jut el idáig – hacsak nem kivételképpen. Miért ne gondolnánk, cigány fiatalokat keresve a középiskolai és egyetemi tantermekben, hogy amit itt látunk, azaz nem látunk, az a rendszerváltás utáni politikai elit minősíthetetlen bűne és szégyene?

Józsa Márta jegyzete
-
Az Útszélen vendégei: Sipos Alexandra és Makula György diákok, valamint Greskovits György, a Milestone Intézet oktatási igazgatója és Hódsági János, az intézet pedagógiai vezetője