József Attila: Eszmélet

Múlt szombaton ünnepeltük a költészet napját, József Attila születésének 115. évfordulóját. Akkor induló rovatunk keretében a Klubrádió honlapján most József Attila egyik legismertebb költeményét is meghallgathatják. Belső közlés című irodalmi műsorunk elsősorban élő szerzők új műveivel és ebből adódóan is a kortárs irodalommal foglalkozik, esetenként azonban korábbi szerzők műveivel is foglalkozunk, idén év elején pedig egy olyan adást is összeállítottunk, amely rendhagyó módon kifejezetten klasszikus és már nem élő kortárs költők verseit foglalta magában: József Attiláén kívül William Shakespeare, Faludy György, Eörsi István, Gregory Corso és Petri György verseit.

Az adás itt meghallgatható. 

Petritől múlt héten már a honlapon is meghallgathatták egyik leghíresebb versét, hamarosan pedig a többiektől is hallhatnak majd egy-egy költeményt. Addig is hallgassák jó szívvel József Attila versét.

Csépai Eszter 2009-ben végzett a Kaposvári Egyetem színész szakán a legendás rendező, Mohácsi János osztályában, azóta szabadúszóként dolgozik, főként Budapesten. Az elmúlt tíz évben lakásszínházakban, zenés produkciókban, a filmes szinkronban, hangjátékokban és gyerekzenekari turnékon is kipróbálta magát. Az egyetemi színészképzést megelőzően az akkori Új Színház stúdiósa volt, azóta ad elő gyakran verseket kiállításmegnyitókon, önálló esteken vagy éppen vacsoraszínházban. A nemrég megalakult Szerb Antal Színház tagja és társalapítója, amelynek idén négy bemutatója lenne. József Attila Eszmélet című versét eredetileg a Dobra Marával és Szirmai Melindával közösen készített Ad hoc estjükön mondta el.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg.

A vers írott szövege:

 

József Attila: Eszmélet

1

Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.

2

Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.

3

Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.

4

Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.

5

A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.

6

Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.

7

Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.

8

Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.

9

Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

10

Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

11

Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

12

Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.