Kállay Eszter: A csönd felnyitása

Kállay Esztert négy évvel ezelőtt megjelent első kötete – amelyről a moly.hu-n is olvashatnak – a fiatal kortárs magyar költészetnek a női témák szempontjából is fontos szerzőjévé tette. A könyv megjelenése apropóján láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol Marton Éva beszélgetett vele és az ifjú szerző több versét is felolvasta. Ezek közül hallgathatnak meg mától itt, a Klubrádió honlapján is kettőt, az egyes hangsávok lejátszás gombjára kattintva, míg lejjebb görgetve szövegesen is elolvashatják azokat.

Az első szöveg prózába tördelt, ám versszerűen sűrített benyomás, mely az akkor friss élményként élő karantén időszakának nagyon is reális hétköznapi lenyomatát örökíti meg; míg a második vers, a Folyó az alkotó nagyon személyes vallomása, lírai formában.

A csönd felnyitása

a maszk mögül sokkal könnyebb volt orgazmusról, folyásról, gyerekvállalásról beszélni – csupa olyan dologról, amiről nem emlékszem, hogyan lettek tabuk. csak azt tudom, hogy a szégyen tanult érzelem. nem organikus, régen nem volt, de valahogy felneveltük magunkban. hirtelen azt vettem észre, már-már hasonlatokban beszélek az orvoshoz: kikapartam a virágot az ágyásból, mint ahogy a gyereket kaparták ki belőlem, mondtam, próbáltam könnyedén, és persze azt gondoltam, a költőiség majd elveszi az élét. nevetgélünk, mint két jó barátnő. akkor fogta meg a kezem – pedig elvileg vigyáznia kellett volna, hogy fertőtlenítő nélkül ne érjen hozzám – és nézett a szemembe, hónapok óta az első ember tényleg az arcomat, nem a kamera folyós, rózsaszínes hártyáján át, nem olyan tekintettel, ami valójában önmaga kicsinyített mását keresi a képernyőn, hogy ellenőrizhesse, javíthassa magát, hanem igazi, nagy zöldessárga szemmel, amilyen csak a hüllőknek van, a fenyőillatú hüllőknek, akiket még nem ismerek. megcsapott akkor az erdők csöndje. a magamban talált csönd, a meglepetés csöndje, hogy ahol már szinte neveltem valamit, most nincsen senki. hogy maradéka sincs, csak megint én az erdőben, és a bennem lévő elcsöndesedés. emiatt volt nagyon jó, hogy nem beszéltünk. öt perc telt el így, aztán kellett a vizsgáló, sürgős műtétre hívták. beindult, hallottam, császár lesz – a belső csönd felnyitása, hogy kijöhessen a sírás. még várok rá.

*

Folyó

régen csak a rád utaló dolgokban léteztél,
önmagadban sosem – lefelé facsaró fájás,
hirtelen légszomj, vérnyomásesés.
most értem meg, hogy tele vagyok veled,
és nem merev edénynek gondolom magam,
vagy feszülő talpaspohárnak, törékeny
szerkezetnek, akihez hozzáérni sem lehet.
nem átvonulsz rajtam, folyó,
hanem a hasam közepéből
indulsz, és lassan terjeszted
ki magad, hullámokban, mint
mikor először szembesültem vele,
hogy valamit tényleg akarok,
hogy ennek a végén lesz egy
kisülés, te is ezt sodrod
ki belőlem, folyó, a combom
belsején te hagytad
a legtöbb kínos nyomot.
nem kibírni kell téged, hanem megindítani,
nem tudsz észrevétlenül közlekedni bennem,
ahogyan az akarat sem. hiba volt, hogy
féltem tőled, mert fájdalmat okozol, folyó,
most már belelépek, megjelölsz,
és el merem gondolni, hogy
százhuszonöt hónapja
találkozom magammal általad.