Kemény Zsófi: Hobbitevékenység

Kemény Zsófi testvérével, Kemény Lilivel együtt Belső közlés című műsorunk egyik első vendége volt. A már kamaszkorában is a legjobb slammerek közé sorolt szerző, aki azóta költészete mellett regény- és forgatókönyvírással, valamint rappeléssel is foglalkozik, ebben az adásban olvasta föl érettségije előtt írott, életkori és közéleti közérzetéről tudósító slamszövegét, korosztálya talán legbravúrosabb rímeivel és társításaival kárpáztatva el a hallgatókat.

A Belső közlés későbbi története során is foglalkoztunk slammeléssel, amikor az eggyel későbbi generáció vezető slammereit, Bánóczi Beát, Fejér Johannát és Szegedi Fannit láttuk vendégül a stúdióban. Ezt az adást ide kattintva érhetik el.

A slamszöveg a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A slamszöveg írott változata:

Kemény Zsófi: Hobbitevékenység

Az foglalkoztatott álmomban,
hogy mi van, ha hehehererákom van?!
Mi van, ha ebben a pillanatban dől el,
hogy túrós lesz a csusza, a kebab meg döner,
egy felnövős időszakot sok kétség fon át,
rám értve persze a metaforát.
Ha lenne hitem, hát én küzdenék érte!
(Valahol a hererák is itt jön a képbe.)
A  válaszokkal pedig az a büdös helyzet,
hogy én felhívtam magamat, de foglaltat jelzett.
Nem tudok tehát szakértőre hivatkozni,
hogy a szöveget, a szavakat, nameg ilyen kozmi-
kus dolgokat preferálok kábé mindennel szemben;
szöveget szövöget egy affekta pók bennem.
De az írás nálam még csak hobbitevékenység,
mint a 3. vacsi, ha rámjön a hobbit-evékenység.
Mondani se rossz, de főleg hallgatni a király,
ezért van az ember arcán két fül és csak 1 száj.
Az tuti, hogy ráférne az emberre egy tál ész,
de nem lehet mindenki Cicero vagy Einstein.
Én vagyok a leendő bölcsész, de most még csak gimnazista lány,
és nemtom, hogy ez most akkor fölény vagy alány.
Lehet, hogy ezt kimondva az error fatal,
de akkor sem vagyok túl fiatal!!!
Hát ha a mondataimat már háttal kezdem,
és a tanár erre persze nagyot nyekken,
ha nem ízlik már a büfében az ischler,
és nem ismer a büfés néni, aki mindenkit ismer,
ha a gimis népszerűség utáni vágy apad,
pedig a nevemmel van tele a föciben a pad,
ha kikezd velem folyton a fiútesi-tanár,
ha nosztalgikus az egész hely hangulata már,
na akkor tudom, hogy hiába sír a
pénztárcám, de beszippant a kortárs líra.
Én kiléptem ebből, illetve túlléptem ezen,
percek alatt vagy öt számot ugrott a lemezem,
a szívem parancsolja, hogy ne csak várakozz már,
a szívem tettekért ég, és majd jól odakozmál.
Most itt állok és a gyerekkor ajtaján nézek ki, 
még nem vagyok fontos, de már nem vagyok senki:
én vagyok a szüleim esküvői tanúja,
én vagyok egy jövőbeli híres ember múltja,
amúgy nem vagyok a jövőbe belezuhanva,
de én vagyok a leendő gyerekeim anyja.
Lehet, hogy amim van, az egy kislány beteg elve,
de egy Facebook-albumomban Isten is be van tagelve.
Ha lenne hitem, hát én küzdenék érte!
(Valahol a Facebook is itt jön a képbe.)
Csak attól félek, hogy minek is úgy bármi,
ha tehetség úgyanúgy lenne megcsinálni:
ha a lehetőség megvan, fölösleges a próba,
csak a vághatatlan acélt érdemes felvágni apróba.
Minek tartsak macskát, ha megeszi a kutyám?
Minek legyen kutyám, ha ott az oroszlán,
az oroszlánomat pedig felzabálja a tyrannosaurusrexem!
Minek egyáltalán élni, ha úgyis megöregszem?!
Nem baj, a halálom után még majd ide-oda megyek;
elmondhatom magamról, hogy flott halott leszek.
Hát igen, a baj az, hogy a hiten múlna minden,
de ha tényleg hinni akarnék, akkor lenne Isten.