Kollár Árpád: Mélypont

A zentai születésű és felnőtt életében Szegedhez kötődő Kollár Árpád költőt és műfordítót négy és fél évvel ezelőtt láttuk vendégül Belső közlés című zenés irodalmi műsorunkban, ahol a stúdióban Szegő János beszélgetett vele, és a szerző több versét is felolvasta, amelyek inspirációja szintén a délvidéki tájban gyökerezik. A mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható két költeménye ezt a tájélményt és a költészet metareflexióját, a versíráson való gondolkodás kérdéseit, az élmény szövegbe való áttételét érinti.

 

 

 

 

 

Tollak púdere

 

A költőkről, fiam, nem árt, ha tudod,

hogy mind köcsög és biciklivel jár reggelenként

a munkába meghalni. Mint csirkenyakat

a levesből, úgy emelik ki a látványt,

kiszívják belőle azt a kevés átfőtt velőt,

egyenként köpik tenyerükbe a csontocskákat,

szórakozottan turkálnak a tányérban,

belőlük építenék újra majd a metaforát,

pedig annyira szeretnék végignézni,

hogyan csorog a zománcos tálba a vér,

az a fekete. 

 

Honnan most ide a zománcos tál toposza,

mikor repült neki, mint egy rigó,

a vers teraszablakának. Látod a tollak púderét

az üveglapon, az ártéri jegenyék sorában

azt a kitüremkedést, amit én is most vettem észre,

hiába figyelem öt éve innen a Tisza horizontját.

Ott vannak ők akkor is, amikor a kánikulában

leereszkedsz az alpesi kisváros főterére,

elhiszed a tengert, hogy gilicét eszel a parton

és vékony sört iszol hozzá.

 

Hatévesen, fiam, földhöz csapkodtam

a kiscsirkéket. Figyeltem, hogyan fordul át a test,

hogyan tartja el a földtől a legpuhább pontot.

A költőknek mindenesetre gyomorsavuk lesz a nyers hagymától,

a Tescóban átforgatják a rövid lejáratú hűtőket,

és utálják a többi költőt. Mert a sajtnak nem árt,

ha érik még egy kicsit, mert nem is olyan egyszerű,

fiam, egy életen át színlelni a haldoklást,

az idő vékony sávjában állni, ahol az ütközés előtt

még elránthatjuk a kormányt.

 

Mélypont

 

Kivezettem a Mélyponthoz a télen. Mint aki vért lát,

hosszan gyalogoltam a szántóföldek szélén a határig.

A csupasz nyárfás fölött öt-hat ölyv keringett,

felváltva dobta föl őket a szél.

 

Az erdőfolt után emelkedni kezdett a talaj,

a fiatal búzában húsz-harminc őz állt,

idegesen bólogattak, akár az olajkutak.

Üvöltve kergettem át őket az üres őrtornyok

között a határon.

 

Visszafelé átvágtam az erdőn. Egy kifeszített hálóba ölyv

gabalyodott, teste összeszáradt, csüngött.

Néha megtörténik a vers, néha vajazókéssel kapargatjuk

bakancsunkról a szikkadt sarat a konyhában.