Láng Orsolya: Tejszobor

Az immár Budapesten élő és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem animáció szakán végzett, jelenleg pedig ugyanott doktoráló Láng Orsolya grafikusi-rajzfilmesi pályája mellett az erdélyi származású fiatal író- és költőgeneráció egyik legtehetségesebb tagja. Prózai mondataiban már az első kötetétől érezhető a megformálásnak az a könnyedsége és evidenciája, amelyet általában nem lehet tanulás útján elsajátítani. Valamelyest így van ez az ő esetében is, hisz édesapja az egyik legrangosabb kortárs erdélyi író, Láng Zsolt, akit szintén bemutattunk már a tavaszi karantén idején indult sorozatunkban itt a Klubrádió honlapján is, és aki ugyancsak volt már Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk vendége. 

A mától a honlapunkon is meghallgatható és elolvasható rövidprózai szövegrész ifjú szerzőjének eddig három önálló kötete jelent meg: a Tejszobor, a Bordaköz és a Pályamatricák. Ezek közül rögtön az elsőnek a megjelenése alkalmával láttuk őt vendégül a stúdióban, ahol egy részletet is felolvasott belőle. A figyelmet önmagában, kiragadott részletként is vonzó rövid prózai rész általában vett érdekességén túl a pluralitás különböző dimenzióinak egyik kulcsmotívumát is megfogalmazza: amikor alkotója úgy ír, hogy „enyves kezem egy kicsit kárpótolt azért is, mert nem birtokolhattam egyszerre minden nézőpontot”, autentikusan villantja föl a soknézőpontúság és az úgynevezett etikátlanság kapcsolatát, amely összefüggés megértése a mai politikai viszonyokban való tájékozódásunkat is segíthetné.

A prózarészlet a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A prózarészlet eredeti, írott változata:

Láng Orsolya: Tejszobor

Egy nálam kisebb gyerek arcát csapom meg véletlenül egy fűzfavesszővel, lovazás közben. Szépen bevárom, amíg kihívja a bátyját, mert elképzelni sem tudnám, hogy itt most valami következni fog. „Most meg leszel verve”, mondja a nagyfiú lazán, és én azt hiszem, ezzel el van intézve. „Máskor vigyázok”, ezt olvashatná le az arcomról, ha olvasni akarna. Egy negyedik emeleti ablakban kikönyököl egy másik nagyfiú, tőle tudom meg, hogy ez nem vicc. Utasításokat kezd osztogatni: „Lökd le a földre. Rúgj bele a hasába. Emeld fel, lökd le.” Így történik meg, érzések nélkül, gépiesen. Egy fűcsomót látok nagyon közelről. A szomszéd lány támogat fel a lépcsőházban, miután a mászóka alól nézi végig többedmagával a verést. Ő az, akinek egyszer pénzt loptam az anyám táskájából, hogy valamiként viszonozzam a kis, kulcstartóként használható műanyag ikont, amit tőle loptam. Szerettem átmenni hozzá, mert ott minden másabb volt, mint nálunk: a nyelv, a bútorok, a szagok, de mindenekelőtt a kilátás, ez a példás nézőpontváltás, amely a játéknál is jobban lekötött, annyira, hogy vissza kellett fognom magam, ne tűnjön úgy, mintha csak nézelődni mennék. A fák más szögben fogták közre a repedezett aszfaltú parkolót, ahol minden húsvét előtt disznót vágtak a leterített autóponyván. Mintha fordítottak volna egyet a társasjáték tábláján, szembe kerültem azzal a mezővel, ahol azelőtt álltam – látszott a szobánk ablaka, és hiánytalanul a teljes kaszárnyasor. Leszereléskor ők ráláthattak a felvirágozott rokonságra is. A képes kulcstartó iránt ellenállhatatlan vágyat éreztem, enyves kezem egy kicsit kárpótolt azért is, mert nem birtokolhattam egyszerre minden nézőpontot. Szerzeményem egyik felén Mária volt a kisdeddel, a másikon Jézus, töviskoszorúval a fején vércseppeket izzadt. Egy rágógumis dobozban rejtettem el, a könyvespolcom alatt. Piros vérem van, mint Jézusnak, de nekem az orromból jön. Soha többet nem engednek le játszani, pedig néha vágytam volna arra, hogy megverjenek.