Lovas Rozi bizonytalanságról, gyászról, boldogságról

A színésznő szerint mindenki máshogy működik, máshonnan jön, mások a bizonytalanságai és a bizonyosságai. Hiszi, csak azt szabad csinálni, ami tényleg az utunk, amiben jók lehetünk. Rosszul vagy félig-meddig semmit sem akar csinálni. Az nem érdekli, hogy csak tegye a dolgát, ő igazán jó akar lenni.

Lovas Rozi elmesélte, már a gimnáziumban őszinte vágy élt benne, hogy színész legyen, de sokáig kimondani se merte, nem érezte magát elégnek ehhez a pályához. Édesapja is távol akarta tartani a szakmától, mert féltette, ám nem a szavak embere, nem találta a kulcsot, hogyan mondja el neki ezt. Aztán Kaposváron, az első egyetemi vizsgái során csoda történt, lehetett látni az apja arcán, hogy meggyőzte, a lánya boldog és a helyén van. Mivel őt a gimnázium után csak a harmadik évben vették fel a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, több éve bizonytalanságban telt. Nagyon hosszúnak érezte ezt az időszakot, de onnantól kezdve, hogy felvették, már kijelölt úton haladt a pályája. Árulásnak érezné, ha nem tartaná magát tehetségesnek, hiszen akkor a saját elvárásai szerint nem is szabadna ezt csinálnia.

Azt mondja, attól egy kicsit mindenki fél, hogy nem tud jól megcsinálni egy feladatot, pedig a rossz előadásokért is meg kell küzdeni, azokban is iszonyat sok munka van. Éppen ezért egy-egy negatív kritika vagy komment is meg tudja sebezni. Állítja, hogy ebben is rutint kell szerezni. Ilyenkor számára fontos és szakmailag hiteles emberek segítenek neki a legtöbbet, akik eszébe juttatják, hogy nem szabad a saját létét és a munkáját megkérdőjeleznie egy vélemény miatt.

Olyan művésznőkből meríti az erejét, mint Györgyi Anna, Molnár Piroska, Udvaros Dorottya és Kováts Adél. Mindig is csodálta, hogy milyen hatalom van ezeknek a nőknek a kezében, az élet, a tudás, az érzelmek felett. Ezek a szenvedélyes dolgok ugyan benne is megvannak, de ők "ki tudják rajzolni magukra" ezeket az érzéseket. Fantasztikusnak tartja, hogy helyette is megélik mindezt, és ő is nagyon vágyik erre.

Lovas Rozi mesélt élete legnagyobb traumájáról, Balikó Tamás hirtelen elvesztéséről. Nem igen lehet elképzelni és felfogni, hogy az ember egyik nap még boldog, a másik nap meg borzalmasan szomorú. Ők éppen abban a fázisban voltak, hogy közös életet terveztek. Annyira boldog volt, hogy azt is megkérdőjelezte, hogy lehet-e ekkora boldogsággal egyáltalán színpadon állni. Életében először azt is el tudta volna fogadni, hogy elvonulnak kettesben, hogy megéljék ezt a nagy boldogságot, de az élet nem így akarta. Tudja, hogy sose fog elmúlni az hiány és fájdalom, amit Tamás elvesztése hagyott benne, de a gyásszal meg lehet tanulni élni. Azt mondja, vagy a barátunk lesz ez az érzés, vagy örök életünkre boldogtalanok leszünk. Felesleges ágálni a megváltoztathatatlan ellen, a harag és a szomorúság semmin nem változtat. Sokat segített neki az is, hogy tudta, volt szerelme sem akarná így látni, azt akarná, hogy boldog és szabad legyen.

A kezdetben érzett hatalmas ürességet pár év helykeresés váltotta fel. A sírás és egy-egy jóféle beszélgetés sokat könnyített, ilyenkor úgy érezte, kis napsugár tudott bekúszni a lelkéhez. Azonban csak fokozatosan jutott el oda, hogy azt érezze, nagyjából rendben van. Valló Pétertől is megkérdezte egyszer, hiszen jól ismerik egymást, hogy szerinte merre tart, mit kellene tennie. A rendező azt mondta, hogy felejtse el ezt a fájdalmat. Persze, ez is az övé, de sokkal több van benne ennél az érzésnél.

Lovas Rozi szerint jókor jött a találkozása jelenlegi párjával is, mivel ekkor már sok idő eltelt a tragédia után, sok más tapasztaláson is túl volt, nem volt benne már éles összehasonlítás. Azt mondja, a két férfi ugyan nem hasonlít egymásra, de sok bennük a közös, kedvelnék egymást és élveznék az életet.

A teljes beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.