"Mindhalálig kommunizmus"

Spiró György úgy gondolja, hogy nagyon hosszú története van azoknak az eszméknek, amiket kommunisztikusnak nevezünk. Azt mondja, szinte nem volt olyan társadalom, amely bizonyos mértékig ne próbált volna gondoskodni a szegényekről és a számkivetettekről. Ha nem tette, akkor megbukott. Úgy véli, ez a fajta egyenlőség, testvériség, illetve istenhit minden fejlettebb társadalom velejárója.

Az író nem az értelmiség egy csoportjával azonosítaná a kommunizmus ideáitól leginkább megrészegült hazai réteget, inkább a kispolgárság egy részével, de sokan ide tartoztak szerinte a munkásarisztokráciából is. Azt nem szabad elfelejteni szerinte, hogy a munkásosztály krémje, amelyik olvasott és művelődött, a húszas években Magyarországon is megjelent. Emlékeztetett, hogy nem azt a munkásosztályt kell elképzelnünk, amelyikkel az 1960-70-es években a gyárakban, vagy ma találkozunk. Ez egy feltörekvő és polgári erényekre vágyó munkásosztály volt. Tulajdonképpen az egész mozgalom abból indult ki Kelet-Európában, hogy fel kell emelni a munkásokat, a parasztokat – tehát azokat, akik a társadalomban rossz helyzetben vannak – a polgárság színvonalára.

Spiró György megjegyezte, ahogy az közismert, nem az történt, amit a remek gazdaságfilozófusok, az elődökre építve gondoltak, hogy a legfejlettebb kapitalista országokban fog győzni a munkásosztály forradalma, hanem ellenkezőleg, a leggyengébb kapitalista és feudális típusú országokban történtek forradalmak, úgy mint Oroszországban és Magyarországon.

Spiró hozzátette, az eszme hívei eredetileg világforradalomban és megváltásban gondolkodtak, nagyon sokan vallásosok voltak azok közül, akik kommunista nézeteket hangoztattak. Az ateizmus tulajdonképpen egy járulékos elem, mert nem nagyon volt értelme pont erről vitatkozni, a gazdasági törvényekről és a hatalom megszerzéséről annál inkább.

Szerinte döntő kérdés, amit Marxék világosan láttak, hogy az egyenlőtlenségek ellenére lehetséges-e egy országban igazságos társadalmat teremteni. Úgy véli, itt éles különbséget kell tenni a fasizmus és a kommunizmus között, mert össze szoktuk mosni, mivel eszközeiben és technikájában ez a két huszadik századi diktatúra hasonló dolgokat művelt. Alapvető különbség, hogy a kommunisztikus törekvésekben az emberek szabadsága a cél, a fasizmus pedig az adott nációnak az egyeduralmára tör, és az összes többit rabszolgaként, vagy kiiktatottként kezeli. Ezt a különbséget nem szabad elfelejteni, hiszen a kommunisták és a szociáldemokraták között rengeteg tisztességes, jóravaló ember volt.

Az író úgy véli, az első világháború tulajdonképpen nagyobb sokk volt, mint a második kitörése. Addigra az emberiség "megszokta", hogy világháborúk vannak, mi meg azóta azt, hogy nincsenek, emiatt még nagyobb meglepetés lesz, amiben most benne vagyunk és ami még vár ránk. El kell fogadni, hogy polgárháborúk és forradalmak korszakában élünk. Ehhez minden nemzedék a maga vagy a szülei tapasztalatainak megfelelően alkalmazkodik. Azt mondja, az emberi emlékezet messzebbre nem megy vissza, ha nincs közvetlen tapasztalat, akkor tudás sincs.

Arról is beszélt, az első világháború nagy mértékben "felborította" a munkásmozgalmat, ami addigra már szépen virágzott. A háború annyira megrázó volt, hogy teljesen érthető ennek a nemzedéknek a felháborodása, és a kommunizmushoz, mint vallásos ideához való vonzódása. Hiszen a kommunizmus azt ígérte, hogy nem a túlvilágon, hanem ezen a Földön lehet és kell megteremteni a mindenki számára létező paradicsomot.

A 20. században, amit az információ századának is neveznek, egyre kevésbé tudtunk arról, hogy mi folyik valójában körülöttünk. A hatalmi manipuláció, a hazug ideák annyira ömlesztve zúdultak rá az emberekre, hogy nehéz volt tisztán látni. A kommunizmus kegyetlenségeit is sokan látták, de sokan mások meg nem hitték el nekik, mert a mozgalomhoz való tartozás érzése rendkívül erős volt, amely a saját kétségeikkel szemben is megvédte őket.  Ezért maradtak benne sokan akár az elveiket feladva, életük árán is.

Hatos Pál azt gondolja, hogy a kommunizmusnak van egy szinte mitologikus múltja, sokan igyekeztek a kommunizmust, mint egyfajta ősállapotot, aranykort felidézni. Amit ironikusnak tart, mert az elnyomás, a totalitarizmus mögött ott van a mítosznak az az arca, amely egyszerre démoni és egyszerre vonzó.

Szerinte a kommunizmusnak valójában intellektuális vonzása volt. Számára is van egy olyan aspektusa, amiről Spiró György beszélt, hogy a húszas-harmincas évek munkásmozgalmában jelentős szerepet játszott, de úgy látja, mire a kommunizmus világhatalomhoz jutott 1945-ben, addigra már eszmei értelemben halott volt.  Azonban az a gondolat, amely Marx és Engels Kommunista kiáltványához kötődik, egyfajta prométheuszi gondolat. Szerinte romantikus mítoszt ébresztett, hogy az ember meg tudja haladni önmagát, és létre tudja hozni a tökéletes társadalmat, amelyet ugyan sose ismert a történelemben. Hiszen mindig voltak elnyomók és elnyomottak, mindig voltak, akik rosszul jártak. Úgy véli, a társadalomnak szüksége volt rá, hogy egyfajta utópiába menekítse a keserűséget, amit az élősködők, elnyomók, zsarnokok iránt érzett.

Hatos Pál a kommunizmusi gondolat születése és vonzereje mögött ezt a prométheuszi hitet, hinni akarást látja, amely meglepően racionális formát tudott ölteni. Marx tanításai és Lenin írásai is olyan logikával kényszerítették az olvasót a tartalom elfogadására, hogy rabul ejtették az értelmet és az észt. A kommunizmus azonban végső soron tényleg a gulágba vezetett, a hatalom tiszta akarásába, a ridegségbe, amely tudomást sem vett az ember alapvető szükségleteiről.

A történész szerint a modern európai történelemnek két alapító eseménye, eseménysorozata van, az egyik a nagy francia forradalom, a másik pedig az első világháború és abból kinövő totalitáriánus rendszerek.

A francia forradalom örökségének a forradalmi cselekvések hagyományát látja, itt lett a politikai cselekvés kitüntetett formája a forradalmiság, és egyre nyilvánvalóbb, hogy a forradalomnak lett egyfajta nemes pátosza. Az európai emancipációs vágy kapcsán fontos szempont, hogy ennek a demokratikus igénynek a kielégítését a forradalom hozhatja el. Arról a hitről van szó, hogy holnap más lesz, hogy tiszta lappal indítunk. Aztán következett az első világháború, ami mindent borított, beleértve a szocialista mozgalmat, a munkásmozgalmat is.

Úgy véli, az embereknek kellett valami, abból az apokaliptikus valóságból, amit az első világháború hozott, valami univerzális idea, és ez Oroszországból jött. Lenin tanítása és a kommunizmus mindennél radikálisabb ígérettel jött: világforradalmat ígért. Természetesen ez se jött be, de a kommunizmus új szó volt és nagyon vonzó. Sok értelmiségi hitt benne, és amit a legfélelmetesebbnek lát, hogy sokan azután sem ábrándultak ki belőle, hogy elvitték őket Szibériába. Azt megérti, hogy valaki kommunistává lesz 1918-19-ben, vagy 1945-ben, de hogy miért marad annak, azt kevésbé.

Azt gondolja, a marxizmus és a kommunizmus bizonyos értelemben most sem halott. A fizikai erőszak mellett ő lelki és szellemi erőszaknak látja. Úgy véli, mindenáron abban hinni, hogy belátható időn belül lesz a Földön egy menyország, ahol minden ember egyenlő lesz, ez az értelem megerőszakolása. A történész soha nem tudna ebben hinni, inkább vállalná, hogy szkeptikusan és pesszimistán néz a jövőbe, mint dacból elkötelezze magát egy olyan utópia mellett, amely a jó megvalósulását ígéri.

A beszélgetést a lejátszóra kattintva hallgathatja meg!