Most akkor mi a magyar, ki a magyar?

Spiró György onnan indulna ki, hogy szerinte minden nép kivételesnek hiszi magát. A magyarok is azt mondják magukról, hogy ők a kereszténység védőbástyái, ők az igazi keresztények. Berzsenyi Dániel Magyarokhoz című versében kérdezi: „Mi a magyar most?” Spiró szerint a költőnél ez a „most” szócska igen hangsúlyos, azt feltételezi, hogy létezett egy ideális állapot, amikor még minden a maga teljében, gazdagságában, függetlenségében létezett, és ezt kellene újra elérni. 

 

Az író úgy véli, a kérdés és a körülötte lévő viták a huszadik században, az 1930-as évek közepétől élénkülnek fel igazán. Kifejezetten magyar kérdésnek látja, szerinte a környező országokban ilyen bizonytalanság nem merült fel, nálunk azonban nagy vitákat váltott ki a szűk értelmiségen belül. Szerinte az igazi kérdés nem az, hogy mi a magyar, hanem hogy ki a magyar?

Spiró szerint a második világháború előtti időkben a költő, író Babits Mihály és a történész Szekfű Gyula is nagyon ügyesen elhajolt a faji megkülönböztetés elől, mindketten igyekeznek kikerülni a harmincas években uralkodóvá váló náci ideológiát. Ezekben az években nagy a nyomás az értelmiségen, hogy reagálva erre a fajgyalázó megközelítésre, meghatározza, kik is az igazi magyarok, ha pedig valaki nem tartozik ebbe a kategóriába, akkor azt a társadalom ellenségként kezelje, és kivesse a magyarság testéből.

Az író egyetért Babitscsal, hogy a magyar nem nagyon lázongó nemzet, rendívül ritkán kell fel, a saját királyát inkább támogatja, ellene csak akkor lázad fel, ha az vét a törvények ellen. A költő a mitizálás ellen is kikel, megállapítja, hogy a magyar nem mítoszteremtő nép. Spiró kiemeli, hogy ez akkor a náci és a fasiszta mitizálást jelentette, és véleménye szerint ma is ezt takarja. Babits Mihály egy kulturális jellegű Magyarországról beszélt, és nagyon érdekes nemzetkarakterológiai leírásai vannak, amiket Spiró sajnál, hogy nem hatottak eléggé, miután kevesekhez szóltak. Szerinte ezekre a vitákra is csak azért emlékszünk, mert az irodalomtörténet részei. Babits Mihállyal együtt veszélyesnek tartja az olyan kategorizálást, mint amilyet Németh László író Kisebbségben című tanulmányában leírt, mely szerint létezik mélymagyar, hígmagyar, jöttmagyar és zsidó, aki soha nem válhat magyarrá. 

Hatos Pál visszamenne oda, hogy egyáltalán miért merül fel ez a kérdés, mik vagyunk, kik vagyunk. Modernkori kérdésnek tartja, amit a huszadik századi viták és a költő Ady Endre földrengésszerű megjelenése tett központi kérdéssé. Ady vitathatatlanul központi alakja a magyar szellemtörténetnek, ilyen értelemben akár a magyarság lényegéről folytatott vitákban is Ady személye az, ami leginkább képes integrálni ezt a modern, szétszaggatott magyarságképet.

A magyarság fogalmáról folytatott vita kapcsán beszélt Farkas Gyula irodalomtörténészről is, aki a második világháború előtt a Berlini Magyar Intézet egykori igazgatója volt, és aki Az asszimiláció kora a magyar irodalomban című könyvében azt mondja, hogy Petőfi Sándor és Arany János után idegenek uralták az irodalmat. Hatos Pál felhívta a figyelmet, hogy akkoriban az irodalomnak központi jelentősége volt, a nemzet lelkének számított. Tehát ha azt állítjuk, hogy szellemi őrségváltás történt, akkor gyakorlatilag azt is állítjuk, hogy a magyarság lelkét ellopták. Farkas Gyula a németeket és a zsidókat teszi ezért felelőssé, ami különösen érdekes kontextus a harmincas években. Hatos úgy véli, fontos megemlíteni a kultúrfilozófus, neveléstudományi szakember Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó című kötetét is, amiben a vándor a németeket testesíti meg, a bujdosók pedig a magyarságot, akik nem lelik honjukat a hazában, és jóval alacsonyabb szellemi képességekkel rendelkeznek. A történész szerint Prohászka egyáltalán nem volt fasiszta, inkább az eszmetörténet elefántcsonttornyából küldözgette ezeket az üzeneteket, amik később élet-halál kérdéssé váltak. Szerinte Németh László gyártotta a legveszélyesebb ideológiát, amikor a már említett mélymagyarok, hígmagyarok, jöttmagyarok fogalmát használva értelmezte a magyar irodalom történetét. Véleménye szerint Németh Lászlónak köszönhetően, azóta is folyamatosan születnek hasonló munkák, amik próbálják definiálni a magyarságot.

Úgy véli, Babits Mihály a Nyugatban megjelent esszéiben is óva intett a fasiszta innovációtól, a mitizálástól, miközben Hatos Pál szerint nem szabad elfelejteni, hogy a fasizmus és a nácizmus az újdonsága erejével hatalmas vonzerőt gyakorolt a fiatalságra, és a magyarság kérdésének átértelmezésére ösztönzött. A történész kiemelte, hogy Babits szerint semmilyen vértisztaságról nem lehet szó, mert a magyarság már a honfoglalás előtt is kevert nép volt, nemhogy azóta.

Nem ért egyet Spiró Györggyel abban, hogy ez a kérdésfeltevés csakis magyar jelenség volna. A huszadik századi történetírás hatalmas innovációjának tartja a francia történész, Pierre Nora munkáját, a Les Lieux de Mémoire (Az emlékezet helye) című művet, amely a történeti emlékezet és a francia nemzet fogalmára kereste a választ, de arra jutott, hogy nem lehet így meghatározni Franciaországot. Úgy véli, ma is nagy kérdés, hogy a nemzeti keretek mennyire tudják integrálni a tagjaikat, vagy inkább kirekesztésre alkalmas fogalom lett-e a nemzet, ahogy azt a huszadik század szomorú történelme mutatja.

A beszélgetést a fenti lejátszóra kattintva hallgathatja meg!