Antiszemitizmus, vagy mégsem?

Az emberiség az antiszemitizmusra a huszadik század közepéig túlnyomórészt eszmeként tekintett, az európai kultúrtörténet ezzel mintegy elfogadta, hogy az emberek megbélyegzését, majd kiirtását céljául tűző mozgalom legitim politikai tényező – a második világháború pusztítása és a koncentrációs táborok bűneinek feltárása után azonban ez lehetetlenné vált; onnantól egyre meghatározóbbá vált a pszichológiai megközelítés, amely az antiszemitizmust nem eszmeként, de még csak nem is egyértelmű gyűlöletként határozta meg, hanem olyan halmazatként, amelyben az irigységtől kezdve a valóságérzékelés eltorzulásán át a kultúrához való kétértelmű viszonyig a legkülönfélébb érzületek keveredtek és alkottak amorf egységet. A pusztítással való szembesülés után szocializálódó európai emberek körében pedig a megváltozott korszellemnek megfelelően a zsidósághoz való viszonyt az addig uralkodó ellenségesség helyett az ambivalencia, a bűntudat és sokszor az érdeklődés – általában továbbra is félreértésekhez és projekciókhoz vezető – vegyüléke váltotta fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne keveredtek volna már mindezek az érzések az eredeti „modern” antiszemita impulzusokban is, amelyek a modernitás tömegek számára fenyegető beköszöntének hatására széles körben elterjedtek. Ennek a XIX. századi érzületnek a lélektani összetevőire világított rá Nemes Z. Márió Francia vacsora a Griff-hotelben című verse is az adás legelején, amelyet szerzője akkor írt, amikor kiderült, hogy egy vagyonos orosz ember megrendelésére feltételezhetően Munkácsy Mihály festette az akkoriban előkerült hatalmas zsidóellenes vérvád-képet. A versben a gyermeki szorongás, a kannibalizmus és a költő nyelvére jellemző amorf poszthumanista légkör jeleníti meg – a vers narrátoraként fellépő kukta megvakulásán keresztül – az antiszemitizmus összefüggését a valóság érzékelésének az elvesztésével.

A vers után a szerkesztő-műsorvezető, Pályi Márk az Angliában élő Balázs Anna kulturális antropológust és urbanistát köszöntötte a telefonnál, aki az ezt követően elhangzott Lauri Pilter-novellarészletet is fordította. Az észt írónak Pálos Hanna előadásában hallható, Felejtkezzék el rólam az én jobbkezem című prózája egy huszonéves nem zsidó férfi ambivalens vonzódását meséli el különböző nőkhöz és rajtuk keresztül a zsidó valláshoz. A főszereplő a kapcsolatalakítási nehézség különféle jegyeiről tesz tanúbizonyságot: a másikban csak saját érdeklődésének tárgyát látja, nem annak személyét, de mintát is keres benne önmaga számára, időnként olyan szélsőséges tettekre ragadtatva magát, mint amikor megpróbálja körülmetélni saját magát, vagy amikor úgy érzi, „mintha könnyű áramütés érte volna”, amikor a kolléganőjéről megtudja, hogy zsidó. A szöveget irodalmi fordítói műgonddal magyarra átültető antropológus elmondta, hogy bár a jelenség nagyon extrémnek tűnik, visszafogottabb formájában meglehetősen sok emberre jellemző, hogy kamaszként és huszonéves korában önmaga megtalálásának érdekében másokat használ föl a saját útkereséséhez; a fontos ilyenkor az, hogy ennek a másiknak lehetőleg minél kevésbé lépje át a személyes határait. Ezekben az esetekben az sem mindig egyértelmű persze, hogy a kétértelmű viszony a zsidók iránt például antiszemitizmust rejt-e, vagy csak a bűntudat, az érdeklődés és a személyes gátoltságok megfejtésre váró, majd később a személyiségbe becsatornázódó elegyéről van szó.

A műsor későbbi részében elhangzó szövegek az egyre ambivalensebb esetek ábrázolása felé haladtak: Hajnóczy Péter Föloldozás című tárcanovellájának főszereplője – amely Valcz Péter színművész megszokottan magas színvonalú előadásában hangzott el – Lauri Pilter szövegéhez képest már kevésbé „ártatlan”: nyíltan provokatív jellem, aki zsidó barátnőjével először elhiteti, hogy apját 1946-ban háborús bűnök miatt kivégezték, ő maga pedig szakított családjával, majd a lányt a szülei lakásán valódi édesapjának bemutatva alázza meg. A fiatalember intenciója ugyanakkor itt is inkább saját szüleivel való viszonya megtisztítására irányul, amelybe a zavart, ellentmondásos családi miliőn keresztül szűrődik be az Auschwitz miatt érzett lefojtott bűntudat a megalázás igényével és a megalázottság érzésével karöltve. Bár Pilter szereplője se képes rendesen funkcionálni férfiként, Hajnóczy egészen nyilvánvalóvá is teszi a korábbi erőszakos férfiminta kudarcát.

Az adás vége felé Göndör László színművész Csoóri Sándor Emlékezés egy régi utcára című holokauszt-versét, Egger Géza pedig Csengey Dénes esszérészletét és Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című versét olvasta föl. Búcsú az ördögtől című 1990-es esszéjében az ikonikus rendszerváltó politikus, Csengey Dénes az eddig soroltakat saját élete élményeinek példáján mutatta be: az akkori jobboldali kormánypárt képviselőjeként eszmetársát, Csoóri Sándor költőt védve a zsidóellenesség vádjával szemben arról számol be, hogy mikor antiszemitizmust emlegettek vele vagy barátaival kapcsolatban, egyszerre érzett bűntudatot és azt, hogy falhoz állítják. Értekezése felütéseként, Pilter és Hajnóczy fiktív prózai hősei mintájára egy zsidó nővel való szeretkezése történetét is elmeséli, amikor is a nő gyilkosnak nevezte őt. Az esszé megjelenésekor komikus hatást váltott ki, hogy a politikus feltehetően tévesen látta bele partnere kijelentésébe a nem zsidó magyarok 1944-es csúfos szerepére tett utalást, Jánossy Lajos irodalomkritikus ugyanakkor a stúdióban megvilágító erővel tárta föl Csengey és számtalan nemzedéktársának motivációit: a szocialista rendszer lefojtásának következtében, a kibeszéletlenség hatására, amikor nem lehetett megnevezni a tényleges elkövetőket és felelősöket, illetve a történtekkel sem lehetett megfelelően szembesülni, az értelmiség egy részében az az érzés hatalmasodott el a születése előtt történt eseményekkel kapcsolatban, mintha őket vádolnák annak elkövetésével, ez pedig – az otthonról hozott feldolgozatlan, így általuk is továbbvitt előítéleteikkel keveredve – csak fokozta ellentmondásos érzéseiket és kölcsönös félreértésekbe torkolló zavaros megnyilvánulásokat szült.

Félreérthető kijelentések 1990-ben

Így sokszor a legsemlegesebb szemlélő is antiszemitizmusként dekódolta azoknak a szavait, akik a kibeszéletlen viszonyulásokat rejtő társadalmi körökből érkezve nyilvánosan adtak számot zavaraikról, hiszen saját kérdéseiket a másik oldalként beállított zsidókkal vagy azok környezetével szemben nevezték meg – valójában ugyanakkor ha nem politikai, hanem pszichológiai szemmel közelítjük meg az ő akkori közléseiket, a szabadság tapasztalatának híján tett önértelmező kísérletnek is láthatjuk, beleértve Csoóri szerepét, aki az életműve számos pontján megjelenő, teljesen eltérő felfogásával szemben azokat a széles jelentéstartományban antiszemitának ható mondatait publikálta ekkor, amelyek körül a fellángolt vita máig befagyasztotta a lehetőséget, hogy kijelentéseikre közéleti helyett szociálpszichológiai nézőpontból reagáljunk. A kölcsönös félreértésekhez hozzájárult, hogy a „népiesek” nem láttak rá kellőképp saját környezetükre és lelki összetevőikre, az „urbánusok” viszont az előbbiek felvetését a párhuzamos (s szerintük – az akkori kor miliőjében – eltérő súllyal reprezentált) emlékezetkultúrákról úgy értelmezték, mintha összemosnák a hajdani elkövetők és áldozatok csoportjait – s bár meglehet, hogy az előítéletek érzelmi rétegében valóban ilyen és hasonló módozatok működtek, a szavaikban is nyíltan kifejezett törekvéseikben éppen hogy nem az elkövetők és az áldozatok szerepét, hanem azok később született utódainak egymástól eltérő, mégis közös tehertételként öröklődött viszonyítási rendszereit próbálták vita tárgyává tenni.

Az adást a cikk elején, a lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg. Címlapi kép: Horesnyi Máté képregényrajza Nemes Z. Márió verséhez