Nagy Imrétől Han Solóig – Gondolatok közterekről és szobrokról

A Nagy Imre-szobor eltávolításával csaknem egy időben állította fel az erzsébetvárosi önkormányzat a Madách téren a kerület névadójáét, vagyis Sisiét (Erzsébet magyar királyné, Ferenc József felesége). Utóbbi sokakban felháborodást, de legalább értetlenkedést váltott ki, nem beszélve azokról a jóhiszemű turistákról, akik fényképezőgépeiket és telefonjaikat készenlétbe helyezve percekig arra vártak, mikor mozdul meg az esernyőt magasba tartó nő. Csalódva állapították meg, hogy az illető nem mozdulatművész, hanem....de valójában mi is? Mindkét mozzanat arra utal, hogy tovább erősödik a köztereinket szabad prédának tekintő, ám minden szakmai, művészi meggondolást felrúgó politikai sakkjáték. Kik mozgatják e figurákat és milyen meggondolásból? Erről beszélgetett Rózsa Péter a Klubrádió Utcafront című műsorában Mélyi József művészettörténésszel.

Rózsa Péter: Egyik tanulmányában olvastam, hogy a köztéri szoborállítás nem művészeti, hanem inkább politikai kérdés. Ezt szó szerint kell értenem vagy inkább csak ironizált?

Mélyi József: Az utóbbi években, évtizedekben inkább ez a nézőpont vált uralkodóvá. Az az intézményrendszer, ami korábban mögötte volt, és ami azon őrködött, hogy a köztéri művészet szobrászat maradjon, az nagyon gyorsan felfeslett és felbomlott. Az utolsó döfést valószínűleg a 2010 környékén hozott rendelet adta meg, mert innentől a budapesti kerületek maguk döntenek arról hogy mit állítanak fel. Korábban figyelemmel kellett lenniük például a Budapest Galéria szakvéleményére, volt lektorátus, de mára ez elmúlt. Vannak olyan önkormányzatok amelyek önkontrollt gyakorolnak néha, és megkérdeznek szakembereket, de ez inkább a kivétel. Így különböző egyéni, csoport vagy párt, illetve politikai érdekek felülírnak minden más szempontot. Az elmúlt harminc évet fel lehet azért osztani több részre, és például a köztérkép.hu oldalon nyomon követhetjük, hogyan változtak a köztereink, mit bontottak le és mit állítottak fel a rendszerváltás utáni Magyarországon. Budapesten sokkal jelentősebbek és durvábbak a változások, mint vidéken. Az elmúlt nyolc-tíz évben egyrészt azt látjuk, hogy egyre igénytelenebbé válnak a szobrok – egyik szobrász barátom azt mondta, hogy a portrékban megjelent a Han Solo-szobor, ( nyilván sokan emlékeznek a Birodalom visszavág egyik jelenetére, amikor lefagyasztják a figurát, és maszkká válik) , – a másik markáns változás pedig az, hogy túlsúlyba kerültek a különböző szenteket ábrázoló szobrok. Rákereshetünk az oldalon arra is, hogy mi tűnik el. Nagyon beszédes, hogy például József Attilának nem nagyon állítottak az elmúlt tizenvalahány évben szobrot. 

RP: Ezzel szemben – hogy egy ellenpéldát mondjak – elszaporodtak a Wass Albert-szobrok, mert a kurzus kitalál magának ilyen kultikus figurákat. Innen pedig már automatikusan szaporodnak, látom is magam előtt a polgármestert, aki a homlokára csap, hogy miért is nincs nálunk egy Wass Albert-szobor, jóllehet, korábban soha nem is hallott róla....

MJ: Általában nem maga a kurzus találja ki ezeket, hanem egyes emberek, akik felkínálják ezeket az ötleteket. Az elmúlt években mondjuk Schmidt Mária, Bayer Zsolt, L. Simon László de voltak még mások is, akik elindítottak egy-egy ilyen szoborállítási hullámot. Ezek az ötletek utána szinte akadálytalanul mennek át a rendszeren, az önkormányzatokon vagy a minisztériumokon, és így kerülnek sokszor ideológiai szempontból is zavaros alkotások a közterekre, mint amilyen a Szabadság téri angyalos emlékmű is. Nem is beszélve a díszítő szobrokról.

RP: Mit nevez díszítő szobornak? 

MJ: Ami nem emlékmű, hanem csak egy tér, egy utca dísze. Egyébként az is érdekes tendencia, hogy az elmúlt években szinte teljesen kikopnak a korábbi, kísérletező, díszítő szobrok. Nem hiszem, hogy egy önkormányzat ma például bevállalná, hogy egy absztrakt alkotást helyezzen el valamely közterületen. Ha olyan szobrokat emelek ki a múltból, mint például Varga Imrének, a tihanyi Alapítója, ami alumíniummal meg absztrakt formákkal kísérletezett, nos ez ma teljesen elképzelhetetlen, holott az sem volt a kortárs művészet csúcsa. (Az alapító szobra című alkotás II. András királyt ábrázolja – a szerk.)

RP: Ma inkább a Peter Falk, a Sisi vagy a Rikkancs – kezében a Blikk-kel. Melléjük lehet állni, vagy rájuk ülni....

MJ: Igen, ez a legfontosabb. Az utóbbi évtizedekben az egész világon elszaporodtak ezek a munkák. Egyszerű öntvények, lehet fotózni, a képeket feltenni a közösségi oldalakra, és vicces kommenteket lehet hozzáfűzni. Ez a lényeg, illetve az a mágikus elem, hogy ott jártam, sőt, én voltam ott, meg is érintettem...

RP: Azért azt valóban nem lehet kihagyni, ha a Wall Streeten járok, ne menjek oda a bikaszoborhoz, és ne érintsem meg a heréjét, mert akkor elszalasztanám a szerencsét.... 

MJ: Igen, és Veronában a Júlia, Budapesten meg – sok egyéb mellett – a Ronald Reagan, utóbbi keze már olyan fényes, hogy szinte vakít. Mindez azonban azt is jelenti, hogy elvész a köztereink komolysága, és elolvad a köztéri szobrokat övező történelmi tudás, netán a polgárságra jellemző pedagógiai emlékezet. Ott volt/van például a Duna-parton Eötvösnek a szobra. Ez azt jelenti, hogy ez a polgár horizontja, ezt akarja kifejezni, tehát hogy ehhez kell igazodnunk, ez a mérce. Ez a hatás, ez a szemlélet az egész világon elkezdett kopni, vagy eltűnni. Érdekes módon az a kettősség jelentkezik ma az egész világon és Magyarországon is, hogy ragaszkodunk valamiért ezekhez a bronz- vagy kőszobrokhoz, az öröklét letéteményeseihez, egy 19. századi szemlélet nyomán. A maga korában Eötvösről nem volt több szobor, nem volt ismert az alakja, az arca. Ez a Duna-parti szobor így külön jelentőséggel bírt, ma viszont a virtuális média világában ez a funkció teljesen okafogyottá vált. Mégis ragaszkodunk egy ilyen mágikus, nemzeti, polgári szoborállításnak a gyakorlatához, ami azonnal ellentmondásba kerül a jelenünkkel.

RP: Visszatérve egyes szobrok politikai jelentéséhez, ezek mindig is nagy vitákat váltottak ki. Éppen Ön írt arról, hogy az 1920-as évek második felében Horvay János Kossuth-szoborcsoportja micsoda indulatokat gerjesztett....

MJ: Igen, de a Kossuth téren csaknem minden szoborállítás hasonló botrányokat okozott. Hatalmas nézetkülönbségek voltak akár az Andrássy lovasszobrára akár a Tisza-emlékműre gondolok. A valóság és a szimbólum-elemek ütköztek egymással. Lehet-e például Andrássyt lovon ábrázolni?Teljes anakronizmus. Ha a koronázásról van szó, akkor ott mégiscsak lovon ült, egyébként meg szeretett lovagolni. Igen ám, de mint miniszterelnök nem nagyon lovagolhatott. Azután Kossuthnál az váltott ki vitát, hogy miért szomorú mindenki körülötte? Arról nem is beszélve, hogy nem tudták eldönteni, a tér melyik részén mutatna jól. 1926-ban, egy évvel a felállítása előtt az Operaház díszletesei 1:1-es méretben megfestették a Kossuth-szoborcsoportot, és vitték ide-oda a vásznat a téren, hogy melyik lenne a megfelelő helye. Ott volt mindenki, Rákosi Jenőtől kezdve államtitkárokon át különböző hivatalnokok, és rohangáltak egyik helyről a másikra a képpel. A polgárok is odamentek, és mindenki beszólt, hogy hát ez egy hülyeség, ez nem az a Kossuth, stb. Elképesztő beszámolók jelentek meg az újságokban, majd valaki azt ajánlotta, bontsák az egészet három felé.

RP: Igazán nem csodálom, hogy erősen vitatták az egészet. A szoborcsoport minden figurája mereven maga elé, a földre szegezi tekintetét. Most, hogy visszaállították az eredeti helyére, a mai látogató a magyarok kollektív neurózisának emlékműveként szemlélheti.

MJ: A korabeli szélsőjobboldali sajtóban az egyik legerősebb vélemény Milotai Istvánné volt, aki azt mondta, hogy ez valójában egy Habsburg-emlékmű, ami a kiegyezésnek olyan emlékműve ami azt üzeni, ilyet többé nem szabad csinálni. Most ezt felállítottuk újra, újra kifaragva, felállítottuk az Andrássy-szobrot és a Tisza-emlékművet is. Ez utóbbiról a korabeli vélemény is az volt, hogy ez tulajdonképpen egy túlméretezett germán szobor lett. Túlméretezett, és még azt is tudjuk, hogy ennél is sokkal nagyobbra tervezték az oszlop tetején az oroszlánt....

RP: Szegény, pedig így is tériszonya lehet ott fenn...

MJ: … és a kígyónak is. Az is érdekes lesz majd, ha a Nagy Imre-szobor helyére visszaállítják a Nemzeti Vértanúk, vagyis a vörös terror áldozatainak emlékművét, mert már a '30-as években is az a bírálat fogalmazódott meg, hogy miért van kígyó a tér két sarkán mindkét emlékhelyen. Az egyiken az oroszlán küzd a kígyóval a másikon egy kígyóölő férfi figura lesz, mind a kettő a vörös rém, a bolsevik borzalom megtestesítője. Már akkor azt vetették fel, hogy minek ezt ismételgetni, miért kell ezt túlhangsúlyozni? 

RP: Ezeket újra a térre helyezve, nekem úgy tűnik, a NER önüldözését jellemzi, hogy attól retteg, ami már nincs. Mire való a vörös rém ismételt köztéri megjelenítése? Rendszerváltás volt, maga a vörös világrend omlott össze, tűnt el. Szóval mire föl ez az egész?

MJ: Ha van végiggondolt dolog a Kossuth tér szimbolikáját illetően, akkor az éppen abban rejlik, hogy ezeket újra öntik újra faragják és ismét felállítják. Ha rendesen végigolvassuk ezt a szimbólumrendszert – hozzátéve a Rákóczi-szobron lévő idézetet, „ felszakadnak a Magyar Nemzet sebei...”, nem beszélve a valójában rejtett módon félárbocon lengő országzászlóról, mellette a rabgolyókkal amik körül ott járkálnak a katonák, vagyis, ha ezt komolyan veszi az ember, és végig gondolja, akkor ez tulajdonképpen egy rejtett irredenta emlékműegyüttes. Az eredeti irredenta emlékművet nem lehetett visszaállítani a Szabadság térre, mert helyén a védett szovjet emlékmű áll. A Kossuth térre visszahelyezett szobrok az imént említett szimbólumokkal együtt viszont pótolják mindezt. Ez nagyon veszedelmes dolog. Egyébként, hogy miért is nem készítettek új szobrokat ide? Azért, mert az politikailag vállalhatatlan lett volna, amennyiben ugyan ezt az üzenetrendszert akarták itt látni, nyilván nemzetközi botrányt okozott volna. 

RP: Jövőre Trianon-emlékév lesz, a tér tehát akár már ennek szolgálatára lett felkészítve, amennyiben megtestesíti az ezzel kapcsolatos, mondhatni revizionizmussal kacérkodó politikai üzenetet?

Érdekes lesz most az elkövetkező két év, az évfordulók miatt számos esemény várható, 1919-cel és 1920-szal kapcsolódóan. Az biztos, hogy számíthatunk több Trianon-emlékmű felállítására. Ami pedig a Nagy Imre-szobrot illeti, nem hiszem, hogy a közeljövőben új helyre kerülne....

RP: Nem hisz az ígéretben, hogy a Jászai Mari téren lesz majd az új helye?

MJ:Tulajdonképpen ez a szobor eddig láthatatlan volt – politikai értelemben. Tehát amíg le nem szedték, ez turistalátványosság volt, fényképezkedtek vele az emberek. Amennyiben most máshol felállítják, kultuszhellyé változik.

RP: Értem, attól tarthat a kormány, hogy a szobor elvitele okán támadt tiktakozás megemelte a szobor értékét, jelentőségét és ezért folytonos tüntetések helyévé válhat? 

MJ: Tegyük hozzá, azért, nem olyan nagyon jó szobor ez, de szerintem akárhol lenne, zarándokhely lesz, ezért arra számítok, a közeljövőben ezt a szobrot nem fogjuk látni.

A beszélgetés az Utcafront 2019. január 19-.ei adásában hangzott el. FOTÓ: A Nagy Imre-emlékmű helye/168 óra.hu.