Nagy Lea: Nem ez volt a fontos

Nagy Lea első kötetét tizennyolc, a másodikat húszéves korában adták ki – ennek megjelenése után láttuk vendégül zenés irodalmi műsorunkban, a Belső közlésben, ahol Szegő János beszélgetett vele a stúdióban, és a szerző több versét is fölolvasta az adás során. Ezek közül hallgathatnak meg mától kettőt itt, a Klubrádió honlapján is, a hangsávok lejátszás gombjaira kattintva; lent pedig szövegesen is elolvashatják.

A versek eredeti, írott változata:

Nem ez volt a fontos

 

Szőcs Géza emlékére

Mikor majd alvó szeretőd olyan lesz melletted,
mint hanyattfekvő meleg vászonszobor
és bámulod a kis kopasz foltot feje tetején,
mert megöregedett,
suttogod majd, így:
megöregedett,
és megsimogatod majd azt a kis foltot,
ahol már nincs haj,
csak bőr,
nem maradt ott semmi sem,
csak bőr,
milyen selymes, puha,
csillog ahogy ráragyog a fény.

A nappali fény ütemesen halad végig
a szoba egyik sarkából a másikba,
kinyitod az ablakot,
hogy jobban megnézhesd sugarait,
majd behunyod a szemed,
kint ömledezik a tenger,
és állsz ott akár egy óriási hegedű,
lehangolódtál már te is, érzed,

majd kijjebb nyitod az ablakot 
milyen lágyan gőzölög az ég,
korábban észre sem vetted ezt,
mert túl sok volt a szép,
nem ez volt a fontos, hogy
állj ott, mint egy lehangolt hegedű, s
nézd az ég gőzölgését korahajnalban,
miközben hajtalanul alszik egykori szeretőd.

Ablaküveg

Úgy néz ki, mint az apám.

Fehér ingje feszül a mellkasán,
nadrágja szára súrolja a vonat linóleumát.

Bőre kreol – olyan, amit megnéz az ember.
Fején égnek emelkednek az ősz hajszálak.

Kint integet anyám, zavart félmosollyal az arcán.
A sötét ablaküvegen át nem nézhetünk egymás szemébe.

Vihar fú kint, fázik az orrom, zoknit húzok.
Jegyet kér tőlem a fehér inges öreg.

Méregetve néz, bizonytalanul nézi meg
Budapest–Zagreb menetjegyemet.

Én is méregetve nézem őt.
Nem nézünk egymás szemébe.

Akár az én apám is lehetett volna jegyellenőr, gondoltam magamban.
Tanár lett, magyart tanít, magyaráz ahogyan csak tud.

Végtére is hasonló a két szakma, az egyik dolgozatokat pipál,
a másik pedig csak remélheti, hogy pipálhat.

Horvátok veszekednek a folyosó végén,
de nem zavar, hiányzott a balkán mondatok önfeledt lazasága.

Csak előre, gondoltam magamban, talán vissza se kéne térnem –
de hiányozna mindaz, amiből lettem, hiányozna az anyaméh libbenő biztonsága.

Távozik a jegyellenőr.
Magamra maradok a hátizsákommal, és lepipált menetjegyemmel.

Valaki azt írja, hogy ne röpüljek túl közel a naphoz.
Tenger mélyére úszom – ennyi volt a válaszom.

Úgy nézett ki, mint az apám.