Orcsik Roland: Hungaroring
7/01/2024 17:10
| Szerző: Pályi Márk / Klubrádió
A Klubrádió honlapján minden hétvégén közzéteszünk egy verses vagy prózai felvolvasást Belső közlés című irodalmi műsorunk felvételei közül. Ma Orcsik Roland Hungaroring című prózáját hallgathatják meg a szerző előadásában.
Orcsik Roland vajdasági író és költő 1975-ben született, és a délszláv háború időszakában, még tizennyolc éves kora előtt Magyarországra költözött, de sok szempontból folytatja a hatvanas években az Új Symposionnal berobbant és a helyi értelmiségben szervesen meggyökeresedett jugoszláviai magyar irodalmi hagyományt. A mától itt, a Klubrádió honlapján is meghallgatható szövege is hajaz erre, noha a többek között a Nemes Z. Márió által képviselt hungarofuturizmus új irányzatának is hódol vele. A tárcát, amely egy – mondhatnánk – el nem képzelt vagy elképzelhetetlen jövőben játszódik, és amelyet a fenti hangsáv lejátszás gombjára kattintva hallgathatnak meg, lejjebb pedig az eredeti írott változatát is elolvashatják, Orcsik a Belső közlés című zenés irodalmi műsorunk hat évvel ezelőtti adásában olvasta föl, ahol a stúdióban Szegő János beszélgetett vele.
A szöveg eredeti, írott változata:
Hungaroring
A szívemnek drága hungarofuturistáknak
Magyarország pár évtized alatt elpusztult. Kötelező pesszimizmus: senki sem nyújtott feléje védő kart, mert ha odanyújtja is, csontig rágja. Nem, nem az oroszok voltak. A soron lévő Putyin öreg korára visszademokratizálódott, Alice Cooper lemezeit gyűjtötte, a dalszövegeket személyesen fordította oroszra. Wellcome to my nightmare, Добро пожаловать в мой кошмар dúdolgatta a családi albumát lapozgatva. Magyarország addig sem érdekelte különösebben, pitiáner üzlet, atomhulladék-ország, кoнeц. Putyin különben is jóember, minek is segítene bárkin?
Soros? Még akkor is őt vádolták a hunok konok utánzatai, amikor már rég alulról szagolta a szavannát valahol Ugandában. Különben is, Soros egy elfeledett zimbabwei falu kulturális életét támogatta az ugandai központjából. Arra biztatta a falu törzsfőnökeit, hogy szerb guzlás kísérettel esténként Max Weber-dalokat énekeljenek. Az eredmény pedig az lett, hogy a kínai, nem, hiba, hanem a zimbabwei falu néhány év alatt felszámolódott. Nem is annyira a csábos Weber-vudu miatt, miszerint imádkozz, dolgozz, és Neked is lesz plazmatévéd. Sokkal inkább a szerb guzlás nazális nyekergés kergette őrületbe a gyanútlan zimbabwei sámánokat. Bármennyire is szép a guzla hangja, a kísérő orrnótázás veszélyes, főleg, ha túlzásba viszik, előidézheti a nemzetcsuklást, az ún. csetnifikációt. A zimbabwei testvéreink fiziológiailag képtelenek voltak utánozni az importált szerb guzlásokat, ahogy megérintették a kecses hangszereket, orrhangjuk az agyukig hatolt, és itt a vége.
Soros nem számolt a váratlan fejleménnyel, visszavonult az üzleti és a kulturális életből, fáj a faszom az egészre!, és egy ugandai kunyhóban gyakorolta a szerb guzlás hősi énekeket. Óvatosan nazalizált, nehogy csetnifikálódjon. Egy idő után epikus guzlás metált játszott, és felvidult, hogy a környéken végre senkit sem zavar („ne örülj, öreg hippi bankár, neked sem nyalunk!”, csipkelődött néhány anarchista szomszéd).
Aztán Soros is feldobta a talpát; metál az ész, hörögte utolsó perceiben, majd lélekpárája kiszűrődött fogai kerítésén. Uganda örökös miniszterelnöke, Bada Dada és főtanácsadója, a villámbaszta Rozália azóta is gyanakodnak, miben sántikált igazából, titkos ügynökök vizsgálják az esetét, miközben a guzla-metálon kívül Soros nem akart már semmi mást.
A fél milliós lakosú zimbabwei falu hűlt helyén pedig egy hatalmas, multifunkcionális bevásárlóközpont épült, lakásokkal, közintézményekkel, hologram-parkokkal, hologram-patakkal, hologram-szavannával, hologram-állatokkal, hologram-koldusokkal, akik nem kéregetnek, hanem mosolyogva éheznek a butikok konténereiben. Mivel a lakások bérleti díjai nagyon magasra rúgtak, kevesen élvezhették azok totális kényelmét, így hologram-zimbabweieket is ki kellett fejleszteni, hogy a turisták ne hiányolják a bennszülött romantikát. Zimbabwe lakosságának egynegyede különben is HIV-fertőzött, jobb, ha nincsenek a láthatáron, elriaszthatják a külföldi befektetőket, turistákat, nyugtázták az ország tőkés és politikai vezetői, a közbeszerzésen a hangsúly, a munkaerő-harácson, no szentimenc.
Ekkor pattantak elő a magyarok.
A bevásárlóközpontban nagy vehemenciával kínálgatták a hazai Arany Ászokat, ám a zimbabwei turistáknak nem kellett a büszkén savanyú hungarikum. Megpróbálták Nyírő József ékszerdobozokba porciózott hamvait kedvezményes áron értékesíteni, hiába. Végül előkapták a nagy becsben őrzött, évekig készült, Eszkaláció című irodalmi antológiájukat, először ÁFA-mentesen, végül már ingyen osztogatták, de kuruc kudarc, a kutyának sem kellett.
A magyarok bosszúból bevedelték az Arany Ászokat, hullarészegen szétszórták Nyírő hamvait a hologram-szavannában, az Ejakulációjukat, téves, töröl, tehát az Eszkalációjukat Kínában, aj, pontosabban a zimbabwei multiáruházban felejtették (igazából nekik sem kellett), másnap pedig lógó orral visszacsoszogtak Magyarországra. A magyarság a nagyhatalmak, a tőkések dildója pusztán!, dörmögték paprikavörösen, egymásra mutogatva, ki kinek a kéme, krémje, besúgója, szolgája. Faji öngyűlöletükkel megalapozták a nemzeti temetőt: polgárháborút szítottak egymás ellen, fogyott a békéscsabai lángolt kolbász, ömlött a traktorgumiból készült pálinka. A magyarok végül sírva vigadva elpusztították a hazájukat.
Fokról fokra az ellenzéki horda ugyanolyan habzó undorral és élvezettel rombolt, mint a kormánypárti csürhe, hajszálnyi különbség sem volt már közöttük. Az utolsó években az épeszű maradék leszivattyúzta magát a föld alá, belőlük fejlődtek ki a magyar földikutyák (Nannospalax hungaricus). Ezeknek a példányoknak visszafejlődtek a füleik, szemüket bőr borította be: látni, hallani sem többé a rút sybaritákról, undok viperákról! Ám a felszínen csárdás must go on: végül az egypárthoz tartozók, vagyis a hajdani ellenzékiek és a hajdani nem-ellenzékiek nyilazták le egymást. Ez nem nagy tragédia, legfeljebb gyalázat. Mint Carlos Fuentes Mexikója, Magyarország áttetsző tartomány lett: „Mexikóban nincsenek tragédiák; itt mindenből gyalázat lesz. Gyalázat ez a vér, amely éles agavéként nyilallik bennem.”
Azok a magyarok, akik az önpusztítás túladagolása után is életben maradtak ̶ és a testvérháborúban nem túrták magukat a föld alá – kilövették magukat az űrbe. Előtte azonban aláírták a nemzeti chartát, hogy ha valami ostoba véletlen folytán mégis újra összeboronálná őket a sors, akkor úgy folytatják, mintha sohasem léteztek volna, fütyülnek a történelmükre, a küldetésükre. Reggel és este így fohászkodnak a kozmosz titkos szegleteiben, kötik szorosabbra a világszövetségüket: Szűz Mária, pártus hercegnőnk, fedezd fel újra a magyarokat! Magyarokat Magyarország nélkül! Magyarországot magyarok nélkül! Magyarokat magyarok nélkül! Magyarországot Magyarország nélkül! Magyar, e szent hittel mindent visszanyelnél!