Puhl Sándor, aki a magyar futball ékköve volt

A Dinamit zenekar Igazság című számát hallják, mert tegnap egy olyan ember távozott közülünk, aki mindig megpróbált igazságot tenni a pályán, a pályán kívül is azt kereste. Mindig úgy döntött, hogy igazságot tegyen – írta róla Pető Péter a rangado.hu-n. Puhl Sándorról van szó. Hogy vele mennyire volt igazságos az élet, az már egy másik lapra tartozik.

Vezetett világbajnoki döntőt, BL-döntőt, tulajdonképpen a megye 2-től a Mundialig mindent minden szinten, amely csak létezik ezen a világon. És mindig ugyanaz a Puhl Sándor maradt. Nemcsak Magyarországon, de külföldön is mindenki ismerte, az újságok magyar legendának nevezik. Abban az időben, a 90-es években, valóban ő volt a magyar futball ékköve, mert nemzetközi szinten nem volt éppen egy sikeres időszakunk, talán leszámítva a Fradi BL-be jutását 1995-ben. Az 1994-es világbajnoki döntőben úgy állította meg a kapura törő Romáriót, hogy csak ő látta a lest, a partjelző nem jelzett. Ehhez bátorság kell, nem is kicsi.

Puhl Sándor Miskolcon születetett, de Mezőkövesden tette le a játékvezető vizsgát, és Egerben dolgozott civilben a Domus bútoráruházban, sőt vezette is az intézményt. Nagyon szerette a hevesi megyeszékhelyt, egy korábbi interjújában így emlékezett: „Az idő óta, hogy a munka elszólított Egerből, sajnos csak nagyon ritkán jutok el a környékre, pedig mindig úgy érkezem, hogy hatalmas szeretet van a szívemben Eger és Heves megye iránt. Elég sok helyen megfordultam szerte a világban, és még mindig biztosan mondom, hogy Eger az egyik leggyönyörűbb város a Földön.” Sokáig ott is lakott, egy Eger melletti kistelepülésen a családjával.

Hasonlóan mint Egert, a labdarúgást is szerette: „Gyerekként legkedvesebb szórakozásom a foci volt. Sajnos azonban egy balszerencsés sérülés már tizennégy éves koromban véget vetett labdarúgó-pályafutásomnak. Annyira kikészült a térdem, hogy a focit játékosként már nem is folytathattam. Édesanyám látta, hogy nagyon el vagyok keseredve. Mutatott nekem egy felhívást az újságban, amely játékvezetői tanfolyamra hívta a fiatalokat.” – ez áll Dénes Tamás és Pongrácz György Bírókirályok című könyvében. Mindenesetre 15 évesen már az Ónód – Varbó meccset vezette a megye II-ben, 29 évesen pedig már az NB1-ben is debütált egy Vasas – Csepel találkozón.

Négyszer választották meg a világ legjobb játékvezetőjének. 2000-ben vonult vissza, utána a játékvezetői bizottság tagja maradt és szakértőként is szerepelt sokáig a képernyőkön. Az élményeiről mindig képes volt fontoskodás nélkül mesélni, ez pedig sokak számára szimpatikussá tette Puhlt. Pedig ő tudta, hogy a játékvezető személye nem éppen a rokonszenves flótás a szurkolók szemében: „Az a gyűlölet, ami ezt az egészet sokszor körülveszi, nem könnyíti meg a dolgunkat, mert nem akarjuk, hogy idő előtt megégessék magukat az embereink.”

Ő volt az, aki el merte kérni a világbajnoki döntő után a 11-est fölé bombázo Robero Baggio kulacsát, csak azért, mert szomjas volt. Sokunknak fog hiányozni. Több médium is úgy értesült, a koronavírus végzett vele is.

Mindössze 65 évet élt. Hogy ez mennyire igazságtalan, azt talán mondanom sem kell.