Rendületlenül a hitben - Beszélgetés Beer Miklóssal

Beregi Péter azzal indította a beszélgetést, hogy a nyugdíjas püspök kifejezés nem lenne szerencsés, mert vendége talán még többet is dolgozik mostanában, mint aktív korában. Beer Miklóst 1966-ban szentelték pappá, 2000-ben segédpüspökké, 2003-ban megyés püspökké, ami után további tizenhat évet töltött el a Váci Egyházmegyében, most Nagymaroson él egy otthonban a 80 esztendős nyugalmazott püspök.

Beer Miklós beavatta a hallgatókat, miért is választotta a papi hivatást. Nem tud frappáns magyarázatot adni, egyszerűen úgy alakul az élete, hogy nem is volt kérdés, hogy csakis pap lehet belőle, ez mindig is magától értetődő volt a számára. Egy mélyen hívő családba született és olyan hiteles emberek kerültek életútjába, akik az elhivatottságot, az odaadott életszolgálatot magától értetődően mutatták meg neki. Ilyen volt például Vajda József atya Zebegényben, aki a helyi plébános volt, egyszerre nagyon puritán és nagyon okos ember, aki korábban Rómában tanult. Egy igazi hiteles ember, akinek tettei például szolgáltak mindenki számára. Ugyancsak nagy hatással volt rá a fiatal Pálos Frigyes atya, aki a váci gimnáziumban tanította Beer Miklóst. Mindez pont az 1956-os forradalom után, amikor egy időre az állami gimnáziumokban is engedélyezték a fakultatív hittant. Érettségi előtt határozta el, hogy teológiát szeretne tanulni, ebben az említett atyák is támogatták.

Beer Miklós gyerekkora nem volt nélkülözésektől mentes. Másfél éves volt, amikor édesapja a háborúban meghalt, ami a püspök meglátása szerint azt is jelentette, hogy az isten előkészítette őt azokra a feladatokra, hogy később a szegényekkel és elesettekkel foglalkozhasson. Apa nélkül, egy tönkrement lakásban indult tehát az élete, rokonoknál laktak, amíg ki nem telepítették őket a fővárosból. Éjjel jött a teherautó, a kis Miklóst fölpakolták anyjával és nagynénjével, majd tehervonattal vitték őket Szabolcsba. A kuláknak minősített család, amelyik befogadták, olyan szeretetet adott nekik, ami ugyancsak fontos élmény volt az életében.

„Én átéltem, hogy nincs otthonunk, hogy menekülni kell, mert kell menni. Ma öreg fejjel én ezt így látom, hogy semmi sem volt véletlen az életemben. Tehát, hogy meg tudom érteni az árva gyereket, meg tudom érteni a nagyon hátrányos helyzetű cigány családot, és talán egy kicsit jobban együtt tudok érezni azokkal, akik kénytelenek elhagyni az otthonukat.”

A karácsonyok gyerekként édesanyjával teltek, de amikor pap lett, nem tölthette otthon a szentestét. Ilyenkor együtt ment a gyerekekkel betlehemezni, karácsonyi énekeket énekeltek, és készültek az éjféli misére. Óriási szerencséje, hogy amikor már önálló pap lehetett, édesanyja odaköltözött hozzá, és amikor hazament, mindig volt valaki, akivel szeretetteljesen beszélgethetett. De akkor sem érezte egyedül magát karácsonykor, miután édesanyja meghalt, mert pásztorjátékot készített elő, később már színdarabokat a gyerekekkel. Vagy például Dickens Karácsonyi énekét.

„A karácsony estének is megvolt ez a menetrendje. Az éjjeli mise után hullafáradtan jöttem haza, de mindig ott voltak körülöttem a gyerekek, emberek. És hát az ünnepi ebédre mindig meghívott valaki 25-én, 26-án. Tehát soha nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok.”

Beer Miklós mesélt még azokról a kedves és fontos emberekről, akiktől sokat tanult, és nem katolikusok voltak, hanem zsidók. Egykori tanárával, a zsidó Stayer Bandi bácsival kedves, szép barátság alakult ki évtizedek alatt, gyakran beszélnek a mai napig; ahogy Lebovics Imre holokauszttúlélővel is mély barátságot kötöttek. Vagy a váci orvossal, Licht Anna doktornővel, aki mindig azzal dicsekszik, hogy „én zsidó vagyok és ateista, de a legjobb barátom a Beer Miklós”. Talán az sem véletlen, hogy Radnóti és Wallenberg-díjat is kapott a püspök, aki hálát ad azért, hogy a párbeszéd kultúráját megtanulta, akár protestáns, akár a zsidó barátokkal gyakorolva azt.

Vácott a püspökség amellett az iskola mellett van, ahová gimnáziumba is járt, így egykori iskolatársaival rengeteget találkozik, kicsit restelkedik is, amikor az osztálytársai büszkélkednek vele. „Én csak egy püspök vagyok” – szokott ilyenkor mentegetőzni. De olyan püspök, akik nyit a világ felé, amit nem is tudatosan tett, csak akkor döbbent rá erre, amikor Ferenc pápa hasonló üzeneteit hallgatta. A pápa így szólt: „Nem halljátok, hogy Jézus kopogtat a templomajtón? De belülről, hogy engedjetek már ki!” Ezt ő mindig is átérezte, pilismaróti papként minden vasárnap délután kiment a futballmeccsre, és drukkolt a falu csapatának. Ilyenkor nemcsak óvatosabban szidták a bírót a helyiek, de beszédbe is elegyedtek Beerrel. Ahogy az is természetes volt, hogy a napi vásárláskor is mindig volt valaki, akivel szóba állt a boltban. Ugyanígy van ez a mai napig reggelente Manyika boltjában, ahol azokkal a segédmunkásokkal fog kezet, akik várják, hogy vigyék őket a munkahelyükre. Ez az, amit Ferenc pápa is fontosnak tart: „Ne azt várjuk, hogy majd mi ott ülünk a bársonyszékben is, majd ott méltóztatnak hozzánk jönni, hanem vigyük az emberek közé az Úristen szeretetének az üzenetét.”

Nyugdíjasként kereste a módját annak, hogyan tudná magát hasznosítani, így kapcsolódott be a cigánymisszióba, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat fölzárkóztatási programjába. Létrehozták a Szent Ferenc Szegényei nevű alapítványt és két nógrádi falut patronálnak a máltaiakkal együtt, az ő programjukkal összhangban. Elsősorban a cigány családok fölemelésén dolgoznak, és nagyon hisz a munka értelmében, hogy minden nap foglalkoznak a munkatársai az iskola után a cigány gyerekekkel, egy tanoda program keretében korrepetálják őket.

Egy másik fontos szerepvállalása a hajléktalan emberek segítése. Még püspöki szolgálata idején is élcelődtek a munkatársai, hogy na már megint valakit fölszedett a püspök. Az első ilyen ember a váci Stefner Sanyi volt, aki nevelőotthoni gyerekként sodródott mellé. Segített neki, fedélt és kerti munkákat adott és Sanyi magára is talált. Halálakor a váci székesegyház kriptájában a püspökök közé temették el, Beer Miklós ragaszkodott ehhez.

Karácsonyi üzenetként két program fogalmazódott meg benne, melyek Jézus szavaiból következnek. „Az egyik az, hogy virrasszatok szeretetben. Jézus ezt sokszor mondja, hogy virrasszatok, nem tudjátok sem a napot, sem az órát. Hogy ne altassuk az életet, legyünk szeretetben. Vagyis azt jelenti a virrasztás, az ébrenlét, hogy jót tudunk tenni egymással, hogy észrevesszük azokat az apró kis lehetőségeket, hogy csak azzal, hogy éppen megállok valakivel, megkérdezem, hogy van, miért szomorú, vagy elmegyek egy öregotthonba, amit megint nagyon fontosnak érzek, hogy minél többször látogassuk ezeket a magára maradt idős embereket, hogy leüljünk egy kicsit hozzájuk beszélgetni, feloldani a magányukat, vagy egy kis gyereket megdicsérni. Tehát valamit tenni másokért. Én így fogalmazom meg, hogy virrasztani szeretetben.

A másik pedig, hogy legyen hiteles az életetek, hogy ébreszteni tudjátok ezt a világot. Az alvó világot, az önzést és amiből fakad a gyűlölet, a háború, az önzésnek az álmából ébresszétek föl. Emberek, annyira szép az élet! Annyi jót tehetnénk egymással, békét teremthetnének! De legyen hiteles az életetek, hogy valaki erre fölfigyeljen!”