Sopotnik Zoltán: Angyalhullás

A Telep Csoport generációjával indult és az alkotói műhelyhez tartozó költő a kortárs magyar líra egyik fontos alakja, letisztult, keresetlen költészete az olyan intellektuális pályatársaihoz is közel hozza, mint Pollágh Péter, de – például a mától itt is meghallgatható – verseinek témavilága Kele Fodor Ákossal vagy Ayhan Gökhannal is rokonítja; sőt a Belső közlés hamarosan következő, március 3-ai új adásában Juhász Tibor fiatal költő, irodalomtörténész és szerkesztő egy olyan verset is föl fog olvasni, amely témájában – és ajánlásában – ugyancsak Sopotnikhoz kötődik. A mostantól a Klubrádió honlapján is elérhető két vers szerzőjét öt és fél évvel ezelőtt láttuk vendégül zenés irodalmi műsorunkban, ahol Szegő János beszélgetett vele, és persze néhány másik versét is felolvasta – most ezek közül választottuk ki azokat, amelyeket az adott hangsávok lejátszás gombjaira kattintva meghallathatnak, lejjebb görgetve pedig szövegesen is elolvashatnak.

 

 

 

A versek eredeti, írott változata:

Vészerdő

Vészerdőben minden állatot mondatokkal etetnek.

Az erdész havonta egyszer hozza a városból a kidobott

vagy halott mondatokat, szétszórja. Szépen híznak

az állatok a mondatoktól, erősödnek. Vészerdőben

minden ösvénynek saját törvényei vannak. Akár egy

elszigetelt északi falunak. A cigány gettónak

nem messze a házunktól. Akár egy titkos kórháznak

a parkban, nem messze a házadtól. Szoktál odajárni,

tudom. Eltévedt állatok lábát teszed sínbe az alagsorban.

Sebeiket tisztítod, kötözöd. Én is átmennék a cigányokhoz,

de valami visszatart. Nincsenek pontos mondataim

erre. Törött nyelvem, akár az eltévedt állatok lába.

Persze te mosolyogsz ezen, mikor egyiküket az erdőszélre

visszakíséred. Hány állatot vittél már vissza, mondd?  És

hány volt olyan, akit rontott ösvényre kísértél? Tudtál-e róla?

Értetted-e? Vészerdőben illik pontosan fogalmazni. Véren jársz,

ha betévedsz. Kötelező.

 

Angyalhullás

Potyognak az angyalok. Hogy a földre vagy a földbe,

vajon ki tudná megmondani? Az biztos, hogy a templom,

a park és a házunk háromszögében. Az első lezuhant

angyal erős nyomot hagyott, építettem is, ahogy a cigány

gettóban javasolták, egy kis fabódét, ahol kegytárgyakat

árulok. És hoztam még szenteltvizet, nem is tudom, miért.

A többi angyal szinte nem is hagy nyomot, de mindennap

leesik pár az égből, aztán eltűnik, mintha nagyon hamar

elfelejtenék. Az erkélyről nézem, és nagyon félek, hogy itt

csak én látom, csak én tudom, hogy van a potyogás. Plusz a

cigányok a nehéz viskóikban. Ők azt mondják, régen már láttak

ilyet, de nem vették komolyan. Irigylem őket. Idegenek jönnek,

ők is látják a hullást, vagyis inkább érzik, közös fényképet szeretnének

az egyik leesettel, egy kis darabkát belőle, legalább az auráját

felfogni kicsi üvegcsébe. Angyalhullákat akarnak vigaszként látni,

valamiért.