Tiszta hangok – Zengzetes Ötös Rajkai Zoltánnal, Fassang Lászlóval és Szokolay Dongó Balázzsal

A három hónapos, vesztegzáras kényszerszünet után végre kitárhattuk stúdiónkat vendégeink előtt. Elsőként Rajkai Zoltánt köszönthettük személyesen. A Katona József Színház egyik legstabilabb pontja, immáron 29 éve. Aki nem adja át magát a bulvármegjelenéseknek és az olcsó médiaszerepléseknek. Nálunk viszont őszintén beszélt azokról a kihívásokról, tévutakról és megtérésekről, amelyek őt érett művésszé tették. Fiatalon igazán pörgős életet élt: DJ-zett, breakelt, de komoly sportos életet is élt eközben. Tornászként, a Postás SE kötelékébe tartozott 8 éven át. S ebből számos későbbi előadás is profitált. A „Ledarálnakeltűntem” című előadásban például egy olyan gyűrűgyakorlatot mutatott be évekkel később, amely joggal érdemelte volna ki a 10-es pontszámot. De épp ez a felfokozott, gyors tempó a beszédét is meghatározta: gyerekkorában hadart, s még saját nagyapja se értette. De aztán később a sok-sok szinkronszerep is nemesítette orgánumát és a jól érthetőségét. (Szombat délutánonként például új hangjátékunkban, a „Naplók a vérzivatarból” című sorozatban is hallhatjuk őt.)

Jónéhány szavalóversennyel kezdődött a színpaddal való ismerkedése. Azonban ő az örök második helyezett volt, gyakran az öccse előzte be! S nem is lett volna színész, ha gimnáziumi osztálytársa, Urbanovics Krisztina nem betegszik le, s váratlanul be kellett ugrania a Berzsenyi szavalóverseny döntőjére. Ott olyan impulzusokat kapott Zoltán, hogy már hazafelé, a celldömölki vonaton elhatározta, hogy csakis színész lesz. Fel is vették, rögtön elsőre. Eminens tanuló volt, summa cum laude végzett Szirtes Tamás osztályában. S bár bérletes helye lett volna a Madách színpadán, ő a Katona József Színházba, művészszínházi levegőre vágyott. Felhívta szinte ismeretlenül Zsámbéki Gábort, s kivárta a maga sorát. De szerencséje is volt, hiszen akkortájt nyílt meg a Katona kamaraszínháza, a Kamra, s rögtön a Müller táncosai című darabban mutatkozhatott be. Arról is beszélt műsorunkban, hogy a kortalan hang és fizimiska előnyt jelent-e a szereposztásoknál? Vagy épp ellenkezőleg?

De aztán elkapta őt egy kis pozőrség, dévajabb, kicsapongóbb évek jöttek a színpadi esték után, a magánéletben. 1997-ben azonban sorsfordító pillanatot élt át. Esküvőt terveztek párjával, s egy magazinból kinéztek maguknak egy református templomot. Ők katolikus hívőkként tértek be egy vasárnapi istentiszteletre és ott, a prédikáció alatt fogalmazódott meg Zoliban az, hogy „Hazatértem”. Részletesen beszélt nálunk, hogy a hit mit tesz hozzá a játékához, családapaságához - négy gyermek édesapjaként! S beszámolt arról is, hol tart most a „szabadságharcuk” a szinkronszakszervezetben, hogy méltó bérezésre jussanak a kollégák, akik a karantén alatt még az amúgy alaposan leszorított gázsiktól is elestek. A szinkrongyártás helyzete kicsiben a hazai közállapotokat is jellemzi: a mindennapokat átszövi a szolidaritás hiánya, a „leszalámizó” technika, a munkavállalói megalkuvás. De mi a kiút, s visszahódítható-e az a fénykor, amikor a magyar szinkront még világszínvonalúnak tartották? Ezekről is kérdeztük Rajkai Zoltánt.

Műsorunk második órája visszahozta a „Plusz egy fő” című rovatunkat. A Párizs-Budapest tengelyben otthonosan mozgó Fassang László orgonaművészhez Szokolay Dongó Balázs népzenészt hívtuk „pluszvendégnek”. Az improvizáció nagymesterei ők: egyikük a leghatalmasabb hangszermonstrum megszólaltatójaként, másikuk népi fúvós hangszereiből csal elő dallamokat virtuóz módon. Szinte minden műfajban otthon vannak. Olyannyira, hogy „Dongó” zenei érdeklődése a blues felől indult és Jimmy Hendrix volt az otthoni nagy kedvenc, Tótkomlóson. Rajztanári diplomája után egymásután készítette alföldi tájképeit, diópáccal festve. De a hangszerek csábítása nagyobb volt: trombitával kezdett, s aztán jött mindmáig a furulya, duda, tárogató, szaxofon. Arra is választ kaptunk tőle, hogy milyen megzengetni magyar tájegységek dallamait az amerikai felhőkarcolók közt, a Carnegie Hall nagyszínpadán (pl. Palya Bea társaságában).

Világutazásokról beszélgettünk Fassang László orgonaművésszel is, akinek zenei tanulmányai Franciaországhoz kötődnek. Az orgonajáték fellegvárától indult a beszélgetésünk, a Notre Dame-tól. A tavaly áprilisi tűzvész szerencsére nem semmisítette meg azt a legendás hangszert, amelyen Laci is oly sokszor játszhatott. Ma Párizsba tanítani is visszajár, havonta kétszer. De a Zeneakadémián is oktat, s ma már egykori tanítványára, Tabajdi Ádámra a legbüszkébb, aki – csakúgy, mint ő 20 éve - Japánban, a sapporoi hangversenyterem orgonistája. 2000-ben Fassang Lacit még nagyon komoly ajánlólevéllel, Liszt Ferencre hivatkozva mutatta be a japán zenei életnek a Notre Dame főorgonistája, mert mindaddig csak francia orgonaművészeket fogadott el a japán koncertterem. Megidéztük első tanítómesterét, Kistétényi Melindát is, aki igen drákói időpontban, reggel 5.30-kor fogadta tanítványát, a reggeli porszívózás után. Lehet-e klausztrofóbiás és tériszonyos egy orgonaművész, s hogyan működtek a karantén hónapok orgonától megfosztatva? A válaszok meghallgathatók hangtárunkból.