Túlélés válság idején

A műsorvezető a válság társadalmi oldalát próbálta megvitatni vendégeivel, Spiró György Kossuth- és József Attila-díjas író-költővel és Hatos Pál történész-jogásszal. Fel tudunk-e készülni egy válságra? Tudunk-e valójában tenni valamit? Hogyan élik meg az egyének személyesen a negatív változásokat? Milyen taktikákat, túlélési terveket tudnak kialakítani maguknak? Hogy alakulnak ilyen élethelyzetekben az emberi viszonyok?

Spiró György azt vallja, egy író számára nincs jobb dolog, mint egy válság, mert akkor derül ki az emberekről, valójában milyenek. Ahogyan jó házasságokról is ritkán születnek művek, mivel azok unalmasak lennének, ugyanez igaz a társadalmakra is. Nagyon sok olyan alkotás van, nem csak szépirodalmi, amely azzal foglalkozik, hogy egy valamelyest normálisnak tartott állapothoz képest hirtelen történik valami, kitör a káosz és az emberek össze-vissza cselekednek. Természetesen, az embereket nem a felépülő társadalom érdekli igazán, hanem hogy mit lehet tenni, amikor a megszokott életforma veszélybe kerül.

Az író Hamvas Bélát idézte, aki szerint: „Mindig krízis van. Ha az ember előveszi a legrégibb írásműveket, már találkozik azzal a szellemmel, amely a kort kifogásolja, azt jósolja, az emberek nem térnek jobb útra, akkor pusztulásnak néznek elébe.” Egyetért Hamvassal, ez az apokaliptikus hagyományunk, mindig krízis volt, és a rettenetes jóslatok csodálatosan benne vannak az összes, létező nagy vallásban is. Hamvas úgy vélte,  igazából vallási válság van, nem politikai vagy gazdasági; és a válságra a választ azok az emberek fogják megadni, akik kitermelődnek ezeknek a helyzeteknek a hatására.

Némi periodicitást lát az egészben: hosszú békeidőszak ért véget 1914-ben is, és mostanában is egy viszonylag nyugalmasabb szakaszt zárhatunk le. Hiába voltak Ázsiában, Afrikában és Európában is háborúk, sok halottal, de mégis úgy gondoltuk itt Közép- Európában és keleten is, hogy béke van. Ám ennek a lelkekben idővel vége szokott lenni. Spiró  úgy látja, hogy pontosan a bibliai negyven év elteltével a 80-as években elkezdődött a hülyülés, az illúziókba menekvés. Elvesztek azok a fontos emlékek, amik a háborúra vonatkoztak, és azoknak, akik nem álltak hadban soha, semmiféle tudomásuk nincs, hogy mi a különbség a béke és a háború között.

A legnagyobb értéknek az egyes ember életét véli, és a válságok sok millió életet követelhetnek, ezért jobb lenne minél előbb kikerülni ebből a helyzetből. A kérdés számára az, hogy a nemzetállamoknak az államszerveződése tartalmazza-e azokat az elemeket, amelyek az állampolgárok túlélését támogatják. Nincs róla meggyőződve, hogy az állam vészhelyzetben képes lenne az embereknek segíteni, amikor már most a lakosság 10-15 százaléka éhezik, és még csak most közelítünk a vészhelyzet felé. A gazdag országok természetesen jobb helyzetben vannak, ahol viszont nem készülnek fel, ott a legnagyobb bajok várhatók.

Hatos Pál nem ennyire pesszimista, nem tudja egyértelműen eldönteni egy történelmi korszakról milyen, mert egyes külső jegyek alapján hanyatlás, más értelmezések szerint virágzás volt. Ezért számára ezek a minősítések bizonyos relativitással bírnak, el tudja fogadni, hogy egyszerre igaz mindkettő. Akár az emberi együttélés legrégibb és legvitatottabb intézménye, a házasság esetében is, amely egyszerre mindenki vágya és börtöne is egyben.

A történész szerint elkerülhetetlen, hogy időnként szembe kell nézni a leépülő társadalmakkal. Most nyilvánvalóan egy ilyen pillanat van: alig lábaltunk ki egy többéves járványhelyzetből, a most zajló orosz-ukrán háborúval, az elszabaduló energiaárakkal és inflációval is számolnunk kell. Ilyenkor vesszük észre, hogy a háború, az ölés és az erőszak az alaptermészetünk, csak eddig elfedte az illúzió. Hatos úgy látja, ahogy felbomlanak azok az intézményes keretek, amelyek úgy láttatják, hogy jól működik egy társadalom, akkor az összeomlás tapasztalata megvilágítja azt, hogy semmi sincsen rendben. Fosztogatások jönnek, utópiák jönnek, disztópiák valósulnak meg az utópiák helyett; és aztán jön helyette valami más, amely azt ígéri, helyreállítjuk a régi békét. Az a tapasztalata, hogy ritkán jön valami jobb, a válság szétrázza a társadalmakat, és ami helyette jön, az bizonyosan nem tud minden sebet meggyógyítani. „Attól félünk, hogy ha szétfeslik a társadalom szövete, akkor mindenkiből előtör az animalitás, ami nem ismer szolidaritást és önfeláldozást” – mondja Hatos. Bízik benne, hogy most is adódnak majd olyan emberek, akik mozgósítani tudják magukban a szolidaritást és krízishelyzetekben közösségekbe szerveződve segítséget nyújtanak másoknak.