Elhunyt Ormos Mária történész

Ormos Máriát december 8-án, vasárnap érte a halál. A Magyar Tudományos Akadémia saját halottjának tekinti, temetéséről és búcsúztatásáról a család később gondoskodik - közölték.

A történész a 20. századi magyar és egyetemes történelem neves kutatója, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Modernkori Történeti Tanszékének professor emeritája, korábban az egyetem rektora és a kar megbízott dékánja volt.

Ormos Mária 1930. október 1-jén született Debrecenben. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) történelem-magyar szakán 1952-ben szerzett tanári diplomát, az intézményben tanársegédi állást kapott. 1953-tól a Szegedi Tudományegyetem tanársegédje, majd adjunktusa volt, onnan 1957-ben fegyelmivel távolították el. Ezután egy évig a Magyar Országos Levéltárban segédmunkásként dolgozott, majd általános iskolában tanított. 1960-tól az Akadémiai Kiadó lexikonszerkesztőségének felelős szerkesztője, 1963 és 1984 között a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa, majd főmunkatársa volt. 1982-től tanított a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen, 1984-től egyetemi tanár, 1984 és 1992 között az intézmény rektora, 1996 és 2000 között a Bölcsészettudományi Kar megbízott dékánja, 2000 óta professor emerita volt. 1968-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1980-ban akadémiai doktori értekezését.

A Magyar Tudományos Akadémiának 1987-től levelező, 1993 óta rendes tagja volt, a párizsi Európai Művészeti és Tudományos Akadémia is felvette tagjai sorába. 2002 és 2005 között ő volt az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának elnöke, a Századok című szakfolyóirat szerkesztőbizottságának elnöke is volt.

"A történelem magunk mögött hagyott árnyék" - jellemezte tudományterületét a történész, akinek fő kutatási területe a 20. századi magyar és egyetemes történelem volt, különös hangsúllyal az európai szélsőjobboldal történetére. Részletesen elemezte a nemzetközi kapcsolatokat, a világháborúkat lezáró szerződéseket, a diktatúrák szerkezetét, működésmódját, a diktátorok személyiségének összetett voltát, az eszmetörténet kérdéseit. A történelem, a kultúra és az egyén sokrétű összefüggése érdekelte, eszmetörténeti kutatásaiban annak bemutatására törekedett, hogy az eszmékből mi és hogyan valósult meg a gyakorlatban. Műveiben oknyomozó, forrásfeltáró munkával, alapos levéltári kutatások után rajzolt képet a vizsgált korszakról.