Tervek jövőre – Szénási Sándor jegyzete
Az őszi hangulat beköltözése a NER-elitbe tagadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a politikai évszakváltozás réme O.V. esetében dacot és nem beletörődést fog jelenteni, sőt.
Hatalmi térképészet - Kárpáti Iván jegyzete
A fővárost szétkapják, egymással semmilyen összefüggésben nem lévő területeket kötnének össze, és szervesen összetartozó városrészeket vágnának el egymástól politikai képviselet szempontjából.
Több lekvárt a madzagra - Dési János jegyzete
A szuvizáshoz először is egy főhatóság kell, aztán gellérthegyi irodák, autók, fizetések, kutatóintézet, egy-két 3/3-assal - ha mindez megvan, akkor lehet bőkezű pr- és reklám-megrendeléseket adni az udvari beszállítónak, akinél tutira jó helyen van az a pár milliárdocska, amit arra fordítunk a nép pénzéből, hogy a népet hülyítsük.
Gesztenye – Józsa Márta jegyzete
A sültgesztenye-szezon piaci fejleményei is érzékletesen mutatják, mennyit ér a kormány családbarát politikája. Erről is ír jegyzetében Józsa Márta, aki szerint, ha megértjük, hogy rengeteg felnőtt nem eszik azért, hogy a gyerekeknek jusson élelmiszer, akkor nyilván azon sem lepődik meg senki, hogy százezer forint rendkívüli kiadás milliók számára jelent megugorhatatlan összeget.
Pénzen vett barátság – Neuman Gábor jegyzete
Vajon mennyit is ér Orbán és Trump barátsága. A Le Monde szerint több tízmillió eurót. Ez manapság átszámítva, minimum 10 milliárd forintot jelent, de lehet, hogy sokkal többet.
A Pinocchio-miniszter - Hardy Mihály jegyzete
Gulyás Gergely miniszter mindenesetre orbitálisat tódított, amikor azt állította, hogy a hackerek kezébe került adatok között nincsenek igazán fontos vagy érzékeny adatok. Pinocchio-miniszter alighanem ismét hülyének néz bennünket, csak az ő orra nem nő olyan gyorsan, mint a hazudós fabábué.
Videorodeo – Szénási Sándor jegyzete
Mint egy FSZB-tiszt mondta: keresd a nőt, és megvan a kompromat. Mi valahol itt tartunk most. Nők, ellenzék, a hatalmi elit kihívása.
Tények nélküli világ – Kárpáti Iván jegyzete
Mindenki abban hisz, amiben akar, szabadon döntheti el. Egyre kevésbé kiszámítható, hogy egy nyilvánosságra kerülő információ milyen hatást vált ki, így pillanatokon belül elveszti jelentőségét.
Holoda Attila: Nemzethy leértékelődés
5/04/2023 14:39
| Szerző: Holoda Attila
Ma már semmi nem azt és úgy jelenti, ahogy azt korábban megszoktuk. A kokárda, a nemzet, a tanár, az orvos, az önkormányzat, a család... Devalválódik minden, s devalválódunk vele mi magunk is, gondolatainkban, érzéseinkben, az embertársainkhoz való viszonyunkban is.
Ahogy a reklámban is mondják, kár, hogy a régi jó dolgokból már semmi nem maradt. A szavak jelentéséből is alig valami. Devalválódik minden, s devalválódunk vele mi magunk is, gondolatainkban, érzéseinkben, az embertársainkhoz való viszonyunkban is. Devalválódás per definitio annyit tesz, hogy „Pénzegység aranytartalmának, illetve külföldi értékének törvényi vagy kormányzati eszközökkel való csökkentése.” Stimmt.
Az (egykorvolt közös) értékeink kormányzati eszközökkel történő szándékolt csökkentése. Kormányzati eszközökkel egy kormány él. Vagy visszaél. A büntetőjogban valahogy úgy mondanák, „előre megfontolt szándékkal”, azt meg már csak én teszem hozzá, hogy „nyereségvágyból”, „bűnszervezetben” és „aljas módon”.
Igen, gondoljunk bele, ma már semmi nem azt és úgy jelenti, ahogy azt korábban megszoktuk.
A kokárda már nem a nemzeti egységünket és összetartozásunkat kifejező szimbólum, hanem a NER-hez tartozás kritikátlan el-, és befogadásának, demonstratív megjelentetése. 2002 óta.
A nemzet már nem egy történelmileg kialakult, tartós emberi közösség, amelyet a közös nyelv, közös terület, melyet – többek közt – a közös gazdaság és a kultúrában megnyilvánuló közös lelki alkat tart össze, hanem a kormányzó párt által, előre megfontolt szándékkal kisajátított és dohánytermékeket árusító üzleteket, valamint állami (és NER-) intézményeket a hatalom jármába besoroló minősítés.
A menekült az nem hazáját és házát elvesztő, szánni való és segítségre szoruló felebarátunk, hanem asszonyainkra fenekedő, munkánkat elvevő, idegen kultúráját ránk erőltető migráncs.
A család az nem olyan emberek közössége, ahol a tagok között leszármazotti, házassági, élettársi vagy örökbefogadási kapcsolat van, hanem férfi, nő és gyerek, ahogy a gránitszilárdságúban írva vagyon.
Az önkormányzatoknak már nem a helyi közösségi ügyek jelentős részének saját hatáskörben és a lakosság érdekében történő szabályozása és igazgatása a dolga, hanem a kormányzat kegyeit lesni, a kormányzati intézkedéseket kritikátlanul kiszolgálni, és/vagy a kormányzat szándékolt intézkedéseit pénz és valóságos helyi hatalom nélkül elszenvedni.
Az orvos már nem gyógyító, a beteg emberek gyógyításával hivatásszerűen foglalkozó szakember, hanem megregulázandó, pénzsóvár, a betegek ellátását veszélyeztető, jóságos fehér köpennyel magát álcázó brüsszelista lipsi.
A tanárok már nem nemzetünk megbecsült és elismert nevelői és oktatói, hanem rebellis sorosista csőcselék, akiket még a közalkalmazotti jogviszonyból is épp most ebrudal ki az ellenkezést és szólást nem tűrő rendőrhatalom. Coki neked, „kiművelt emberfők sokasága”! Lázadni itt csak a hatalomnak szabad. Mindent. Is.
A valódi művészek soraiba befurakodó, pénzsóvár opportunisták zsebelik be a kitüntetések garmadát, s én már félek elolvasni egy-egy nemzeti ünnepünk után a kitüntetettek listáját, nehogy megint csalódjak valakiben, aki tényleg megérdemelné, de nem ezektől... Mert devalválták az állami elismeréseinket is. Ezek már hűbéresi plecsnik, nem kitüntetések, nem a kiemelkedő teljesítmények nemzetünk általi elismerései többé, s aki elfogadja, lehajtott fejjel áll be… legelni a többiek közé.
És vagyunk mi. A kívülállók, fotelhuszárok és ülve jólmegmondók, senki által el nem olvasott petíciókban tiltakozók, csirke far-hát után szaladgálók és egzisztenciális rettegésükben csendben hallgatók. Vagy nyolcmillió hatszázezren. Egyedül vagyunk. Vagy nyolcmillió hatszázezren. Nem tudunk mit tenni, mert náluk a hatalom, a sajtó, a pénz, az erő. Mi meg vagyunk, csak úgy. Vagy nyolcmillió-hatszázezren. Ülünk. Hallgatunk. Lájkolunk. Tüntetünk. Hazamegyünk. Félünk. Nem az én dolgom, nem szólok. Szóljon más valaki. Akinek nincs mit féltenie.
Amíg van, amíg marad, mit féltenünk. Még a félelmeink is megszokássá és beletörődéssé devalválódnak. Megtörünk. Megszokjuk. Elfogadjuk.
Az elfogadás: választás. Az elfogadás: belenyugvás. Az elfogadás: opportunizmus. Az elfogadás: nem szabadság. Az elfogadás, csak túlélés, de nem élet. Az elfogadás: devalváció, nemzeti leértékelődés.
Azt hiszem, éppen elkelne most egy lánglelkű, ott a múzeum lépcsőjén, hogy szóljon: „Talpra!”
Címlapi kép: Flickr
