A káromkodás kultúrája, avagy a feszültség mindig kiutat keres
4/12/2022 15:23
| Szerző: Lehoczky Mirjam
Galgóczy László, nyelvész professzor, egyetemi tanár Szunyogh Szabolcsnak a Tűréshatárban elmondta, bár ő maga nem beszél rondán, egyetemista kora óta rengeteg munkával kutatja a káromkodások kialakulását. Kedvencét is elárulta: „A repedt sarkú tavi tündér kapjon szájzárat rajtad!” Leginkább a jelenség érdekli, ahogy a szitok és átok szavak fejlődnek, alakulnak a köznyelvben. Úgy véli, hogy a káromkodás a nyelvi agresszió egyik formája, és hisz benne, hogy minél demokratikusabb egy ország, annál kevesebbszer hallani ronda beszédet.
Galgóczy László elmondta, az első magyar káromkodás, amiről tudunk 1479-ből való, a és a dubniczi krónikában is feljegyezték. Így szólt: „Vesztig kurvanő fia faros német, itt ádtuk vérünket, ma isszuk a ti véreteket.” Azt, hogy egy szó, vagy kifejezés mennyire durva igazából a társadalommal van összefüggésben, hogy az adott korban mi számít tabunak, mik a tiltott, meg nem engedett dolgok. Példának említette, hogy ha a tizenöt-tizenhatodik században valakit boszorkánynak neveztek az súlyos becsületsértés volt, sőt ezzel a megbélyegzéssel könnyen máglyára is kerülhettek a nők. Nyilván a már nem ezt jelenti, ha ma valaki azt mondja a feleségének, hogy „Te kis boszorkány”.
Elmondta, az átok nem más, mint egy rossz kívánság, ami hitünk szerint a kimondott szó alapján teljesülni fog. Ma már nem sokan tudják, hogy ha azt mondjuk, „A fene egyen meg!”, azzal egy rettenetes betegséget kívánunk a másiknak. A fene szavunk a tizenkilencedik századi nyelvújítással elkopott az orvosi nyelvből, elveszítette eredeti jelentés tartalmát. Ma már a tiltott átokból használható formula lett, aminek olyan különböző grammatikai, nyelvtani formáit ismerjük, mint például: a „Fene essék bele!”, vagy „A fenébe!”, valamint a „Mi a fene?”. A teremtette szót se tekintjük csúnyának, pedig annak idején ez erős istenkáromlásnak számított. Ha valaki azt mondta, hogy „A kutya teremtette” vagy „Az ördög teremtette”, akkor az Isten mindenhatóságát vonta kétségbe, ami azt jelentené rajta kívül más is teremthet. Az állatnevek használata pedig azért sértő, mert megkérdőjelezzük a másik személy emberi voltát. Szerinte mindig arra kell gondolni egy ilyen megalázásnál, hogy a másik ember is én vagyok. Ha ezt el tudnánk érni a nevelésben, az iskolában, akkor talán megszűnnének ezek a zaklatásos nyelvi tünetek.
A professzor egyetért azzal, hogy a feszültségnek, frusztrációnak néha ki kell törnie, ezért funkcionálisan elfogadottnak tartja a káromkodást, ha ezek önkéntelenül történnek. Azt azonban nem szereti, ha valaki manírból használja, hogy éreztesse például egy csoporthoz való tartozását. Szerinte arra semmiképpen nem lehet büszke senki, hogy káromkodik, de az biztos, hogy nekünk, magyaroknak tényleg rengeteg, változatos formulánk van. Minden nemzet másképp fejezi ki a dühét, ez azzal hozható összefüggésbe, hogy milyen tabu jelenségek vannak az adott országban, mi az, amit korlátoz a nyelvszokás, az illem. Úgy gondolja, a magyarok a viharos évszázadok során sokkal több frusztrációt halmoztak fel, mint például angolok, akiket kevesebb trauma ért. Szerinte Közép-Kelet Európába nem kedvez a szép beszédnek, a szerbek például nálunk is jobban tudnak káromkodni. Figyelmeztet, hogy a nyelvi durvaság nem pusztán csak káromkodást jelent, sajnos egyre gyakrabban megjelenik a hazai politikai, közéleti nyelvhasználatban is. Sokszor minősíthetetlen, ami elhangzik a Parlamentben, egyes kommentekben, vagy bizonyos médiában. Hiszi, hogy egy demokratikusabb világ ide is elhoz majd egy kulturáltabb beszédmódot. Megvan róla győződve, hogy minden azon múlik, hogy az ember, hogy van otthon a világban. Ha fél vagy ideges, ha úgy érzi, hogy a létfenntartását, faj fenntartását, vagy az utódait valami veszély fenyegeti, akkor agresszívvé válik. Szerinte az ember alapvetően békére vágyik, és reménykedik benne, hogy ha megleljük a nyugalmat, nem fogunk ilyeneket mondani.
2022. november 28., hétfő 19:00
Szerkesztő-műsorvezető: Szunyogh Szabolcs
