"A nőgyógyászaton az orvosok a szobatársam haláltusáján gúnyolódtak" – Nők a nagyvilágból a békéért
8/11/2023 10:18
| Szerző: Kerekes Bori/Klubrádió
Konferenciát tartott Budapesten a Nők Nemzetközi Ligája a Békéért és Szabadságért (WILPF) világszervezet. Három tagjuk, Annalisa Milani, olasz újságíró, Heidi Menzolt, korábbi német politikus és az egyesület elnöke, Sylvie Jacqueline Ndongmo látogatott el a héten az Uniszexbe. Céljaikon kívül személyes motivációjuk olykor megrázó történetét is elmondták.
Sylvie Jacqueline Ndongmo (a WILPF elnöke): Egész pontosan 118 éve jött létre a Nők Nemzetközi Ligája a Békéért és Szabadságért, 1915-ben. Ekkor már dúlt az első világháború. Több mint tízezer nő vonult utcára azért, hogy hallassa a hangját, szavazati jogot követeltek maguknak. Tehát a folyamat már elindult, de hiába, mert jött a háború és teljesen megrekesztette a célkitűzések elérését. Tulajdonképpen ez volt az első kiváltó oka a háborúellenességnek a szervezeten belül. Innentől kezdve lettünk pacifista női mozgalom, a cél akkor és ma is az, hogy alternatív megoldásokat találjunk az erőszak helyett, és nem csak a háborús, hanem minden egyéb erőszak helyett. Azóta bővült a kör, a béke mellett most már dolgozunk a fenntarthatóság előmozdítása érdekében, akárcsak a kizsákmányolás, a diszkrimináció és a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. A központunk Genfben van, de sok nemzetközi alszervezettel rendelkezünk, Magyarországra is ezért jöttünk. Elsősorban azon dolgozunk, hogy közvetítsünk, hogy beindítsunk egy párbeszédet, ami alternatíva lehet a fegyverekkel szemben. A célunk eléréséhez pedig az a legfontosabb, hogy minden konfliktus esetében megtaláljuk azt az elsődleges okot, amiből a konfliktus gyökeredzik. Így lehet csak olyan megoldást találni, ami fenntartható hosszútávon. A probléma ilyenfajta megközelítése már azokra a nőkre is igaz volt, akik 118 éve megalapították a ligát, mi pedig követjük az általuk kijárt utat.
A Nők Nemzetközi Ligája a Békéért és Szabadságért elnöke, Sylvie Jacqueline Ndongmo Afrikából származik. Sylvienek nemcsak társadalmi, abszolút személyes indíttatású motivációja volt, hogy kiálljon a nőkért. Mi volt ez?
Nagyon régen történt már, hogy egy kórház nőgyógyászati osztályára kerültem. Egyáltalán nem foglalkoztak velem, felém se néztek, egész éjjel magamra hagytak egy kórteremben, ahol egy másik nőnek kellett segítenem, mert vele sem foglalkozott senki. Egész éjjel vérzett, egyfolytában segítségért kiáltott. Annak ellenére, hogy én is betegként voltam a kórházban, segítettem neki, mert senki más nem segített. Másnap reggelre a szobatársam meghalt. Sosem fogom elfelejteni, amiket a halála előtt mondott. Miután egész éjjel vérzett, végül reggel bementek hozzá az orvosok, hogy konzultáljanak arról, mi legyen vele. Megpróbáltak beszélni a szobatársammal, aki az egész éjen át tartó szenvedés miatt elcsigázott és zavarodott volt. És az orvosok elkezdtek gúnyolódni rajta, kifigurázták, hogy nem válaszol a kérdéseikre, durván és megalázóan közölték vele, hogy így nem is tudnak segíteni, ha nem működik együtt. A szobatársam csak azt hajtogatta, hogy könyörgöm, segítsenek, haldoklom, meg akarok halni, az orvosok pedig kifigurázták és nevettek rajta. Egyedül egy fiatal orvosnő volt vele emberséges, aki bátorította, segíteni próbált, azt mondta neki, hogy dehogy fog meghalni. Sosem fogom elfelejteni a többi orvost, ahogy a haláltusáján gúnyolódtak. Ott a szemünk előtt, az orvosok előtt halt meg a szobatársam. Én is végignéztem. Aztán átküldtek egy másik szobába, ahol még mindig várnom kellett, mire végre megvizsgáltak. Babát vártam és közölték velem, hogy a baba a hasamban, a fiam meghalt. Úgyhogy nem fognak megoperálni, mert nincs rá szükség, a gyereken már nem segít és meg tudom szülni halva is, nem kell műtét, nem lesz császármetszés. Még órákon keresztül várattak, amikor a családom fogott és átvitt egy másik kórházba, mert hiába kérdeztük, hogy mi lesz, ha nem indul be a szülés, nem csináltak semmit, nem törődtek velem sem. Ebben a másik kórházban azt mondták, hogy nagyon sürgősen a műtőbe kell vinniük, mert meg kell menteni a babát. Mondtam az ottani orvosnak, hogy de én tudom, hogy meghalt a baba, a másik kórházban mondták, tudom, hogy rajta már nem lehet segíteni, de rajtam még igen, segítsenek, műtsenek meg minél hamarabb, nem akarok meghalni. Az orvos teljesen ledöbbent, nem értette, hogy miért mondom ezt, gyorsan hozott egy műszert, amit rátett a hasamra és összekötötte egy monitorral, és azt mondta: figyeljen most egy kicsit, nyugodjon meg és hallgasson csendben, amit hall, az a babája szívhangja. Nagyon lassú, inkubátorba kell majd tennünk, de dobog. Bevittek a műtőbe, császármetszéssel megszületett a fiam, inkubátorba rakták. De sajnos addigra már nagyon sok vért vesztett a születése előtt a hosszú órák alatt, amíg a kórházban nem foglalkoztak velünk és tétlenül vártam. Három nap múlva a kisfiam meghalt a kórházban. Úgyhogy ez a két történet, az, ami a kisbabámmal történt és az, amit a szobatársammal csináltak késztetett arra, hogy harcoljak azért, hogy ez, ami velünk történt a világon semelyik másik nővel ne történhessen meg. Ezért dolgoztam egész életemben, ezért csatlakoztam a ligához is és lettem az elnöke, hogy tegyek az erőszakmentességéért, a békéért, a nők és az emberek jogaiért.
Az interjú folyatását, illetve a teljes adást meghallgathatják a cikk tetején elhelyezett lejátszóra kattintva. A címlapi képen Sylvie Jacqueline Ndongmo.
2023. november 6. hétfő, 14:00
Műsorvezetők: Kerekes Bori és Kovács Gellért
