A történelmi Széchenyi név sem zavarta az MCC-t, amikor ideológiai harcba hívta egyik legfiatalabb tagját – Interjú a magyar származású amerikai Széchenyi Bencével
16/09/2023 18:05
| Szerző: Csernyánszky Judit/Klubrádió
Merész véleménycikket írt a Guardianban a Matthias Corvinus Collegium (MCC) működéséról Széchenyi Bence. A neve után érdeklődve kiderült, a legnagyobb magyarnak nevezett Széchenyi István, illetve nem kis famíliájának egyik legfiatalabb tagja, aki nagyapjához hasonlóan most egy kicsit elmenekült Magyarországról. Hogy mi történt vele? Csernyánszky Judit interjúját hallják az Egyesült Államokból.
A nevem Széchenyi Bence, Budapesten születtem, és Massachusettsben nőttem fel, jelen pillanatban New Yorkban élek – mutatkozott be rádiónknak a magyar történelmet jelentősen meghatározó Széchenyi família egyik legfiatalabb tagja, aki magyar származású amerikainak tartja magát. Mint például Soros György és persze sokan mások, akik elmenekültek hazánkból Amerikába. S mint interjúnkból kiderül, ő is menekülni kényszerült.
Családunk mindig ingázott Amerika és az Egyesült Államok között. A nagyszüleim emgiráltak, az apai nagyapám arisztokrata származása miatt közvetlenül a II. világháború után hagyta el az országot, noha 13 évesen még Ausztriában élt. Édesanyám szülei pedig '56-ban. A 80-as években a szüleim mindketten Magyarországra látogattak, és véletlenszerűen épp ott ismerkedtek össze, így születtem én Budapesten.
És ön megállapodik most egy helyen?
Még csak 25 éves vagyok, ezt nem tudom megmondani. Két évet töltöttem Magyarországon, egyrészt Fulbright-ösztöndíjjal, másrészt az MCC tanítványaként. S ismerve a családi ingázásokat, aligha szakadok el Magyarországtól.
A jelent is kirajzoló családfára nem akadtam, így őt kértem, vezessük csak vissza kapcsolatát Széchenyi Istvánra, akit a köztudat a legnagyobb magyarként tartanak nyilván.
A nagyapámat Széchenyi Lászlónak hívták. Édesapám egyébként készített egy családfát, és tudomásom szerint a Széchenyi Múzeumnak adta, ott van kiállítva. S ebből is megtudható, hogy a mi családunk Széchenyi István bátyjától, Páltól eredeztethető.
Viszont Magyarországon azért alaposan tanulmányozta az ősök történelmét, a család magyarországi tevékenységét. Mi hatott Önre a legerőteljesebben? Vagy mi lepte meg?
Tanulmányoztam István életét, sok könyvet olvastam, hogy jól megismerjem. Volt szerencsém hozzájutni a Hitel könyvének első, eredeti angol nyelvű fordításához. No, azt oda-vissza elolvastam. Mert meg kell mondjam, elég kevés könyvét fordították le angolra, s Budapesten sokat segített a magyar nyelv megértésében ez a könyv az átfordítás során. Ugyebár Amerikában ezt e nevet nemhogy nem ismerik, de kiejteni sem nagyon tudják. Viszont amikor idejöttem, meglepett mennyi tér és utca van elnevezve róla. Ami nagyon megfogott, az a kitartása. A támadások és kritikák ellenére is azt csinálta, amit tennie kellett. Inspirálóan hatott progresszív gondolkodása, amellyel a hazáját vitte előbbre. Milyen jó lenne nekem is így cselekedni!
Nehéz ezt az örökséget magával cipelnie? Nyomja a vállát?
Soha nem éreztem ezt a terhet. És remélem, nem fognak azért megvetni, ha esetleg másmilyen életet élek – mondjuk itt – New Yorkban (A Columbia Egyetemen végzi az újságírás mesterfokozatot). Elég erős öntudatom van, azt hiszem, tudom, merre megyek és mit akarok. Persze az ősök neve tiszteletet ébreszt. Büszkeséggel tölt el. A Széchenyi névnek van egy olyan konnotációja, amivel nem is nagyon tudok megbirkózni. Azt hiszem, teljes mértékben lehetetlen megismételni azt, vagy bármi hasonlót cselekedni, amit ő és családja tett a hazáért.
Viszont követi, mi történik itt, és úgy látom, sok minden elég érzékenyen érinti. Először írt magyarországi benoymásairól a Guardienben, és meglepett őszintesége, nyíltsága, közlékenysége.
Tudja, nem egyszerű abban a tudatban élni, hogy vannak magyar gyökereid, s közben az országon kívül élsz. Bemutatkozáskor minden egyes alkalommal meg kell magyaráznom az amerikai fülnek idegen nevem hangzását. S a harmadik mondatban máris Magyarországnál tartunk. Ezért fontos is tudnom, mi történik az országgal, másrészt gyakran az ország megítélése alapján azonosítanak be engem is. S amikor a Mattias Corvinus Collegium – úgymond – kutatója voltam, akkor ismét másként éreztem Magyarországról, mint amit a külső megítélés sugallt. Ennek megértésében családom itt élő tagjai sokat segítettek.
Hogyan talált magára az MCC? Azt is írta, nehéz volt ellenállni a kísértésnek, mert minden feltétel biztosítását ígérte az alapítvány.
A Fulbright programmal sikerült először Magyarországra jönnöm, s ahogy mondta, akkor kezdtem el kutatni a családom történetét és Magyarország történelmét is. S nagy késztetést éreztem, hogy amit tudok Közép-Kelet-Európáról, ami felett gyakran elnéznek az emberek, azt mindenkinek elmondhassam, ezért is döntöttem az újságírás mellett. S egy barátom jelezte, az MCC minden lehetőséget megad, hogy karriered építhesd, publikálhass, amire azodáig semmi lehetőségem nem volt. Tudtam, hogy mi is az az MCC, de akkor úgy gondoltam, hogy a munkám különválasztható attól, amit hallottam róla. De idővel azt vettem észre, ez lehetetlen. Nem támogatták azt, amit csináltam.
Mit ajánlottak ők és mi történt, hogy jött rá, hogy itt másról van szó?
A felvételi papíromban jeleztem, hogy az ukrán menekültekkel szeretnék foglalkozni, ugyebár akkoriban tömegestül érkeztek a Nyugatiba. Aztán közölték, de akkor arra koncentráljak, hogy mit tesz értük a magyar kormány. De hát, én nem ezt akartam! Az MCC-nek vannak társintézményei is, és igyekeztem velük kapcsolatba lépni, de kizártak ezekből a lehetőségekből és a Bevándorlási Hivatalhoz irányítottak, ami ugyebár kormányzati intézmény. Közölték, hogy kutassam a magyar kormány intézkedéseit a menekültek pozitív befogadásáról. Nos, ez messze nem az az újságírás volt, amit ígértek.
Követték? Megfigyelték?
A barátaim figyelmeztettek, nyomon követhetik mindazt, amit csinálok. Persze nem a szó szoros értelmében. De hát, hallottam, hogy milyen esetek történtek a közelmúltban.
De azért meg volt ijedve, nemde!?
Igen, azt kell mondjam, egypárszor igen. Amikor elmondtam a nagyapámnak és édesanyámnak, akkor azonnal haza akartak hívni, merthogy nagyapámat is demokratikus szervezkedés miatt akarták ítélőszék elé állítani, mire ő másnap elmenekült az országból. Nem mondom azt, hogy a két eset egy és ugyanaz lenne, de hogy a sors az egymást követő nemzedékeket ilyen helyzetbe hozza, furcsa! Megijedt a családom, én is. Féltettek. Nem akartam azt sem, hogy a szőnyeget kihúzzák a lábam alól, mert folytatni akartam a kelet-európai újságírást, szóval alaposan összetörtem.
Történt valami, amikor az írásait publikálta? Amelyek természetesen nem feleltek meg a hivatalos kurzus elvárásainak.
Nos, egypárszor bepánikoltam, mert tudtam, amit publikálok, annak a mentoraim nem fognak örülni. Ugyanakkor vívódtam magammal, mert azt is tudtam, hogy nem vagyok az az ember, aki mást vagy az ellenkezőjét csinálja annak, mint amit rábíztak. Nem szoktam cserbenhagyni az embereket és ráadásul szép ösztöndíjat is kaptam. Hogy is van ez? Tettem fel magamban jópárszor a kérdést.
Az írásában kemény kifejezést használt viszont, hogy nem fog hajbókolni a hatalomnak.
Igen, mert elgondolkodtam, mi lenne, ha azt írnám, amit a migrációkutató intézet elvárt tőlem, amire megbízást kaptam, ami úgymond kötelező volt. S úgy éreztem, ki kell állnom saját magamért. Nem hagyhatom, hogy irányítsanak. Még akkor sem, ha tudom, hogy megfenyegetnek. Így aztán nem csoda, hogy bepánikoltam. Vívódtam, hogy azt kell-e csinálnom, amit a bensőm diktált, vagy azt, amit elvárnak tőlem, különben igencsak nagy bajba kerülök.
Felfogta, milyen korrupció folyik az országban?
Természetesen, persze, hogy láttam.
Van erről személyes tapasztalata is vagy csak utánanézett, kutatott a tisztánlátás végett?
Nos, utánanéztem, de az MCC valóságos táptalaja annak, mit korrupciónak hívunk. Hisz a kormányhoz közelállók, akik teljesítik a kormány elvárásait, azokat komolyan megjutalmazzák. Szóval tisztázni kell magadban, mire is vállalkozol. Követed a saját elképzeléseidet, vagy megadod magad a jutalom érdekében. De ha felvállalod a magad ideológiáját és mersz politizálni másként, akkor ez a te javadat, belső előrehaladásodat szolgálja. Az anyagi előremenetel érdekében a korrupciót választani viszont óriási lelki fájdalommal jár.
Végül, hogy váltak el útjai az MCC-vel?
A stratégiám az volt, csak legyek valahogy túl rajta. Amikor arról a bizonyos CPAC-ről a New Line portálon publikáltam a cikkemet, tényleg teljesen függetlenül, akkor pánikroham jött rám, mert tudtam, nagyon dühösek lesznek az MCC-nél. S onnantól kezdve, egyszerűen csak igyekeztem csöndben és észrevétlen maradni. Nem publikáltam semmit. Mindenki kedves volt hozzám, amikor látták, valami mással kötöm le magam, de folyamatosan éreztem a rám nehezedő nyomást és az engem körülvevő feszültséget. Nem volt más választásom, mint kivárni a kurzus végét és biztonságban hazatérni. Csak erre koncentráltam.
Végül az érdekelne, hogyan értékeli a saját honfitársait, Tucker Carlsont, Rod Drehert, akik minden bizonnyal az intézményesített korrupció részei?
Valóban, bizonyos korrupció tökéletes példái ők. Sztálin esetéről olvastam, amikor a nyugati „barátoknak” körbemutatta az országot, és mindenből csak a jót mutatta meg nekik. Parallel példa: ők is úgymond a „belváros” a belső kör emberei, akik buborékban élnek, nem beszélik a nyelvet, nem is tudják, mi a helyzet a sajátjukon kívül? Teleharsogják a médiát egyoldalú nézeteikkel, amikor semmilyen tapasztalatuk nincs Magyarországról. Eltartják őket, miközben fogalmuk sincs, hogyan él valójában az utca embere. Én mindkét oldallal, a fideszen túlival is igyekeztem beszélgetni. Az volt a benyomásom, hogy a többségnek, legyen az vidéken egy diák vagy egy professzor, gyakorlatilag nincs más lehetősége az érvényesülésre, csak beállni a Fidesz szekértáborába. Mert a társadalmi mozgásokat teljesen kontroll alatt tartja a kormány.
Elérte az MCC a cikke megjelenése után?
A közösségi hálón voltak nagyon barátságtalan megjegyzések. Persze aggódtam azokért az emberekért a diákok, a hivatalnokok közül, akiket nem akartam veszélybe sodorni, hisz ez az életük. És ők jó emberek voltak. Sokan betámadtak, hogy ezzel a cikkel az ő életesélyüket is rontottam. Sajnálom, tényleg nem ez volt a célom. Míg mások azt súgták, legalább én meg mertem írni, amit ők nem.
Azt hiszem, tett egy lépést a demokrácia visszaépítése felé Magyarországon.
Örülök, hogy ezt mondja. Azért írtam ezt a cikket, hátha javul az MCC diákok diszkriminatív helyzete, látva, hogy a politika és a korrupció mennyire befolyásolja az emberek karrierjét.
A teljes interjút a fenti lejátszóra kattintva hallgathatják meg.
