A zenekar tovább játszik

110 évvel ezelőtt már negyedik napja volt úton a Titanic. Balogh Tamás, az R.M.S. Titanic Kutatócsoport szerzője, hajózástörténeti szakíró a 178. epizód első interjújában tisztázta a tényeket és a legendákat a balsorsú hajóról. Ahogy a beszélgetésből kiderült, valóban kevesebb mentőcsónak volt a fedélzeten, mint amennyi az összes utas elszállítására elegendő lett volna, de – meglepő módon – még így is több, mint amire a törvény kötelezte a hajózási társaságot. Akkoriban ugyanis, tette hozzá Balogh Tamás, nem az utasok száma, hanem a hajó mérete és egyensúlyának megőrzése alapján döntöttek a mentőcsónakok mennyiségéről. A hajózástörténeti szakíró a Titanic „kortársairól” is beszélt, azokról a hajókról, amelyeket elsősorban Németországban építettek. Kiemelte, hogy az 1892 és 1902 közötti időszak az óceánhajózás német évtizede volt. Az interjúban Balogh Tamás a korszak hajózási szokásaira is kitért. Elmondta, a Titanic katasztrófájának „kezelésére” jellemző volt az akkori etikett. A viktoriánus és az Edward-korban udvariasságból nem zavarták az utasokat kiürítési gyakorlattal, ami ma már elengedhetetlen, ha óceánjárón utazunk.

Miután a Titanic április 14-én éjfél előtt pár perccel jéghegynek ütközött és süllyedni kezdett, a zenekar elkezdett játszani, hogy segítsen megőrizni az utasok nyugalmát, miközben a legénység a mentőcsónakokba segítette őket. Sok túlélő azt állította, hogy a végsőkig kitartottak a zenészek. Innen is származik a mondás: „a zenekar tovább játszik”. Talán a hajó zenekarának megrendítő helytállása is arra példa, hogy a zene feladata esetenként, történelmi korszakonként eltérő lehet, de fontossága azonos mértékű. Pásztor Katalin történész a folytatásban elmondta, helyszíntől és rendezvénytől is függött, hogy kit hova hívtak zenélni. Hazánkban viszonylag későn vált intézményessé a zeneoktatás, így sokáig le voltunk maradva a külföldi muzsikusokhoz képest, fizetésben is. 1867-ben alakult meg a Nemzeti Zenede, ahol már azok tanulhattak zenélni, akik nem csupán a környezetüket kívánták szórakoztatni egy társas összejövetelen, hanem a későbbi megélhetésüket látták a zenélésben. Ez az intézmény amolyan előzménye volt a Zeneakadémiának, amely 1875-ben kezdte meg a működését.

A történész kiemelte, hogy a zenei életben és a bálok világában a változás a 19. században következett be, de fontos előzményt jelentett a Rákóczi-korra jellemző verbunkos, és persze a később elterjedő csárdás is. Pásztor Katalin hangsúlyozta, a tánc mellett a színpadi zenélés is egyre nagyobb szerepet kapott a társasági életben. A 20. század elejére pedig teljesen elkülönült egymástól az amatőr és a professzionális zenélés.

Ugyanígy a zenekar és a közönség között is kialakult egy szakadék. És akár komoly-, akár könnyűzenéről beszélünk, ez meg is maradt. Napjainkban, amikor a legnagyobb celebritások is vígan posztolgatnak magukról fotókat, amelyeken bevásárlás közben láthatók, felmerül a kérdés, hogy a közönség mellett nincs-e igény az előadók részéről is a közeledésre.

Derecskei Zsolt, a The Bits zenekarvezetője mesélt a műsorban arról, hogyan kezelte karrierje csúcsán a The Beatles a kapcsolattartást a közönséggel. Az interjúban kitért arra is, vajon hogyan használná a zenekar a közösségi médiát, ha ma kezdenék pályafutásukat.

Az adást a cikk elején, a lejátszás ikonra kattintva hallgathatják meg.