Barbárok – Szénási Sándor jegyzete

Egy 57 éves ukrán nő tanúskodik az amerikai képviselőház külügyi bizottsága előtt. Tizenhat éves, Roman nevű fiát az oroszok elhurcolták, nevelőszülőkhöz adták, őt magát megverték, majd megásatták vele a saját sírját. Amibe végül nem lőtték bele.

Az ukrajnai háború borzalmai között ez, mondhatni, banális eset. Hol van ez Bucsához, Mariupolhoz, Borogyankához, a lefejezős videóhoz, a fejbe lőtt tizenkét éves kislány halálához képest? Mondjuk azt, hogy sehol? Azért mégse mondjuk, mert relatíve persze a nő drámája a hétköznapi fasizmus könnyített esetei közé tartozik, de éppen a relativizálást kellene kerülnünk, azt tehát, hogy egy bizonyos szint alatt hozzászokjunk a terrorhoz, vagyis elnézzünk fölötte.

Azt a kérdést, hogy az oroszok miért viselkednek Ukrajnában ilyen brutális, barbár gyilkológépekként, sokan felteszik, és az válasz általában az, hogy az orosz (katonai) kultúrában az emberélet nem sokat számít. Ami, ha igaz, némi magyarázatra biztosan rászorul, ezzel kísérletezik a Political Violence at a Glance nevű online lapban Julia Friedrich és Niklas Masuhr cikke, érdemes idézni belőle.

A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy Putyin az inváziót egy nem létezőnek nyilvánított nemzet és állam ellen indította el, egy identitásában lefokozott, ráadásul nácik által irányított népség megtörésére, ahol az előbbiek értelmében nincsenek szabályok. Ukránt ölni, és előtte megkínozni, megerőszakolni, saját sírját vele megásatni nem nagyobb bűn, mint agyonlőni egy kóbor kutyát.

A terror azonban civilizációs fenyítésből hamar lett düh és frusztráció, amikor kiderült, hogy az ukrán nem viselkedik engedelmes áldozatként, és konok létezése nyomán gyorsan fedik majd el orosz bajtársak hulláinak ezrei a csatateret. Ekkor, vagyis már az invázió után pár nappal illant el a „kulturális atyafiság” koncepciója: a nem létező ukrán nem megtévedt orosz volt a továbbiakban, hanem megtörendő anya, elhurcolandó gyerek, szülő nő, akinek szétlövik a kórházát, művészettörténész, aki végignézi, hogyan ég le a múzeuma az ukrán kultúra pótolhatatlan kincseivel. Csupa civil célpont.

A barbárság, amivel a népirtás folyik, a cikk szerzői szerint valóban strukturálja az orosz hadsereget, sőt az orosz társadalmat is, és az is igaz, hogy az eddig Ukrajnába vitt katonák jórészt a Távol-Keletről és a déli területekről származnak, ahol a szegénység és a civilizálatlanság magától értődően termeli ki újra és újra az erőszakot, a fosztogatás természetességét, és senki sem gondolja, hogy ez ellen tenni lehet.

Ám a lényeg az, hogy ez brutalitás igazából stratégiai természetű, és elrendelője, irányítója, fokozója maga a Kreml.

Van egy fogalom, ami magyarra nehézkesen fordítható, angolul counterinsurgencynek mondják, és az ellenállás, a szembeszegülés letörését, szétverését jelenti. Ennek nyugati típusa legitimációra törekszik (szíveket és agyakat akar megnyerni) míg az orosz változat a színtiszta erőpolitika: nem kérünk, nem győzködünk, odacsapunk, szétrúgjuk a seggüket, állatként mészároljuk le őket, stb. A sokat látott katonai szakértők egy pillanatig nem csodálkoztak azon, hogy Putyin kitüntette a 64. Motorizált Lövészdandár katonáit, azokat tehát, akik Bucsában gyilkoltak hátrakötött kezű civileket.

Sikeres ez a „ harcmodor”? Igen, az volt Csecsenföldön, ahol az orosz narratíva mellett más nem létezett, nem volt az oroszoktól szabad média, bíróság, ügyészség. Ukrajnában mindez megvan, a nyilvánosság pedig közvetít, regisztrál, dokumentál, és közösséget teremt. A csecsenek körül süket médiacsönd volt, fogalmuk sem lehetett arról, hogy a világban ki van mellettük, csak azt tudták, ki az, aki felrobbantja a házaikat, megerőszakolja az asszonyaikat, és fejbe lövi a gyerekeiket. Csecsnyában ugyanaz történt, mint az elmúlt egy évben Ukrajnában, csak az a háború el volt dugva a világ elől.

Ma az ukránok egy nemzetközi, igaz, időnként megingó koalíciót, és világnyilvánosságot tudhatnak maguk mögött. A versengő vélemények, tények, a leleplező képek és filmek világában pedig az orosz brutalitás szándékával ellentétben inkább megerősíti az ukrán elszántságot, mint aláássa.

Foglaljuk össze: ha egy fasizált terrorállam nem játszhat a saját szabályai szerint, előbb-utóbb veszít. Ha sikerül a környezetet magára szabni, ha képes elsötétíteni a társadalom agyát, ha megfosztja a versengő igazságok lehetőségétől, akkor nyerhet.

Azt sose lehet tudni, hogy mennyi időre.

Szénási Sándor jegyzete a Hetes Stúdió 2023. április 22-i adásában hangzott el. Kiemelt kép: MTI/EPA/Roman Pilipej