Búcsú Benedek Tibortól
18/06/2020 18:32
| Szerző: Hardy Mihály/Klubrádió
Ahogy arról nyilván napközben már nagyon sokan értesültek, mára virradóra, mindössze 48 éves korában elhunyt Benedek Tibor, a magyar vízilabdasport kiemelkedő alakja. A magyar pólólegendára a Klubrádió nevében Hardy Mihály emlékezik.
Benedek Tibortól búcsúzunk, aki elvesztette élete utolsó meccsét. A legfontosabbat, amiben – ezek szerint – nem lehetett győztes. Pár nap híján alig volt 48 éves.
A világ egyik legkeményebb, legnehezebb csapatsportjában emelkedett a csúcsok csúcsára. Mindent megnyert, amit meg lehetett nyerni. Volt ifjúsági Európa-bajnok, nyert világligát, és szerzett aranyat a világkupában is. Volt a csapatbajnokságban többször magyar és olasz bajnok is. Háromszor akasztották nyakába az olimpiai aranyérmet Sydneyben, Athénban és Pekingben is. Volt Európa- és világbajnok.
És most rögtön kijavítana, hogy nem ő, hanem a csapat, mármint a nagybetűs CSAPAT, a magyar válogatott győzött, neki csak szerény része volt ebben. Hát nem, vannak olyan kivételes tehetségek, akik, ha kell, a hátukra veszik az egész csapatot, akiknek akkor villan meg a kezük, amikor meg kell fordítani a meccset, amikor fel kell rázni a csapatot, akik érzik a pillanat fontosságát, akik mindig a legfontosabb pillanatban tudnak szélről ballal gólt lőni. Szóval akkor, amikor győzni kell!
Benedek Tibor az a fajta sportember volt, akinek a kiváló sem elég jó. Aki önmagával szemben elképesztően, szinte könyörtelenül igényes volt. Aki kicsit is ismeri az uszodák világát, tudja, hogy a pólósokba mindig szorult egy kis jó értelemben vett svihákság. Akik a levezető háromezer méter gyorsból csak-csak lecsípik az utolsó négyszázat, akik tíz ráúszásból lespórolnak egyet, akik az ötven felülésből csak 48-at csinálnak meg az alapozás idején, mégsem szakad le az uszoda plafonja. Benedek Tibor nem ilyen volt. Ő, ha úgy érezte, hogy kell, akkor inkább ráhúzott még néhány hosszt, a kiszabott penzumra, minden mozdulatot, kapura lövést vagy ejtést addig gyakorolt, amíg az tökéletes nem lett.
Mindent megtett a vízilabdáért és minden örömet is megkapott ettől gyönyörű, nekünk magyaroknak különösen fontos és szép sporttól.
Benedek Tibor nemcsak játékosként szentelte az életét a vízilabdának, hanem a magyar válogatott szövetségi kapitányaként is remekelt. Kemény Dénes mellett fokozatosan vált játékosból edzővé majd szövetségi kapitánnyá. Végig vezényelte a generációváltást a magyar pólóban, azt is vállalva, hogy az elvárt sikerszéria esetleg megszakad. Hiszen van a világ vízilabdájában vagy hét-nyolc kiváló csapat, amelyek mind megérdemlik, hogy egy-egy versenyen felálljanak a dobogó legmagasabb lépcsőjére. Akik mind nagyon jók, de nekünk csak egy csapatért dobog szívünk és nekünk csak egy csapat tud szurkolói boldogságot és örömet szerzeni. És ennek az örömnek a megszerzésében volt oroszlánrésze Benedek Tibornak.
Soha nem hárította másra a felelősséget, ha valami nem úgy sikerült. Ezért aztán mindig emelt fővel nézhetett a játékosok és a szurkolók szemébe, meg a tévékamerákba is. És edzőként is világbajnoki győzelemre vezette a magyar pólósokat. Aki járt már vízilabda meccsen tudja, hogy a hangzavar miatt persze állandóan kiabálni kell az uszodában, de Benedek Tibor soha nem ordított. Nagy különbség. Bebizonyította, hogy nemcsak a medencében, hanem a medence partján is minden tud a vízilabdáról, amit tudni lehet.
És most… és most egyszerűen nem tudjuk felfogni, hogy ezt az utolsó meccset idő előtt lefújták.
Hardy Mihály nekrológja a 2020. június 18-i Esti gyorsban hangzott el.
