Éjjeli menedékhely Budapest belvárosában – Interjú Anasztazija Csukovszkajával

Új ablakban

2022. március 12. Hetes Stúdió / részlet (2022.03.12. Hardy Mihály riportja)

11:29

00:00

Hardy: Mit mesélnek a szülei, hogyan fogadta az orosz közvélemény a háború kitörését, mit mondanak. Egyáltalán, hogy beszélnek erről, a konyhában, felhangosított rádió mellett?

Csukovszkaja: Már rádió sincs!

Hardy: Tudom, tudom. De most, mintha visszajöttek volna a brezsnyevi idők, hogy csak a konyhában, a felhangosított rádiókészülék mellett mernek nyíltan beszélni? Mit mondanak a telefonba a háborúról?

Csukovszkaja: Á, semmit sem mondanak, csak ezt hogy: Násztya, ez nem telefontéma.

Hardy: Igen, ezt sajnos mi is ismerjük. Hogyan kezdett az ukrán menekülőknek segíteni, itt nálunk?

Csukovszkaja: Éppen Moszkvában voltam február 24-én. Hajnalban Aljosa, a férjem telefonjára ébredtem, elmondta, hogy mi történt. Rohantam és azonnal vettem egy repülőjegyet ide, Budapestre, mert megértettem, hogy rövidesen nem lesznek repülőjáratok sem. Sikerült visszarepülnöm ide és napokig nem tudtam magamhoz térni. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, teljesen össze voltam zavarodva, azt sem tudtam, hol vagyok, képtelen voltam gondolkozni. Fel akartam ülni az 5-ös buszra, kiderült, hogy a 7-essel utazom teljesen máshová. Rossz irányba menő villamosra szálltam, szóval teljesen ki voltam borulva a háború miatt, annyira letaglóztak a történtek. Napokig eltartott ez a teljes lelki összeomlás. Aztán néhány nap múlva felnéztem, hogy mégis mi zajlik itt körülöttem. Kiderült, hogy hoppá, ide százával jönnek a menekültek Ukrajnából. Kiderült, hogy szükségük van tolmácsra, segítségre és így tovább. Kiderült például, hogy égető szükségük van éjszakai szállásra. Fogtuk magunkat, és ezt a lakást, ahol most vagyunk, amiben korábban Aljosa zenei studiója működött, átalakítottuk átmeneti szállássá. Korábban mi is laktunk itt, van itt kinyitható ágy, rácsos ágy a kisgyermekeknek. Most négy felnőttet és négy gyereket, ha nagyon kell, hat gyereket is tudunk itt fogadni éjszakára. Kidobtuk a felesleges bútorokat, a barátaink hoztak ételt, ágyneműt, minden szükséges holmit megszereztünk a Facebook-csoporton keresztül. Azóta beindult a körforgás, egymásnak adják a kilincset az emberek. Sokszor azt sem tudom, hogyan szerezték meg a címünket. Az elsők még azt mondták, hogy a barátainkon keresztül jutottak el hozzánk. Mások meg a Dozsgy tévécsatorna egyik utolsó adásában figyeltek fel ránk, volt, aki a Facebookon talált meg bennünket. Azóta jönnek mindenhonnan, Harkovból, Kijevből, különböző kisebb falvakból.

Hardy: És miről meséltek az emberek, milyen kalandokon át jutottak el önökhöz?

Csukovszkaja: Más sem történt velük, mint kalandok sorozata. Voltak, akiknek öt napig tartott, mire elvergődtek hozzánk. Mások kénytelenek voltak az út mentén bujkálni, hogy elkerüljék a harci cselekményeket. Voltak, akiket a falusiak bújtattak Ukrajnában. Mindenki halálosan fáradtan érkezik. A határátlépés, az külön tortúra, órákig kellett várni a sorban. Aztán nagyon nehéz felkerülni egy-egy vonatra. Drámai jelenetek zajlanak a pályaudvarokon, szinte lehetetlen feljutni a vonatokra. Natasa, aki most itt van a kisfiával elmondta: a férje erőnek erejével, szabályosan feltolta őket a tömegen át a kocsiba. Erre meg azok, akik nem jutottak fel, dühükben kövekkel megdobálták a vagonokat. Olyanokat éltek át, amiket csak a regényekben olvastunk a Nagy Honvédő Háborúról. És lassan az a kép állt össze bennem, hogy minden háború egyforma. Mert olvastam annak idején a szíriai háborúról, a XX. századi világégésekről, erre most tessék, a mi korunkban is ugyanazok a jelenetek játszódnak le nálunk.

Hardy: Van-e jelentősége annak, hogy ki milyen nyelven beszél, volt-e valami különbség oroszok és ukránok között fenn a vonaton?

Csukovszkaja: A pályaudvaron mindenféle nyelvvel találkoztam, számtalan nyelven beszéltek, de semmilyen különbséget vagy ellentétet nem érzékeltem közöttük.

Hardy: Mit gondol, mire van elsősorban szükségük a menekülteknek?

Csukovszkaja: Szerintem most a szállás a legfontosabb. Nagyon sok a bonyolult élethelyzet. Gondoljon csak bele: találkoztam olyan hatalmas családdal, akik hét gyerekkel, egy nagymamával és két kiskutyával indultak útnak. Hát őket hová tegyem? Az biztos, hogy a magyar határra holtfáradtan, többnapos utazás végén érkeznek el. Ha a környéken, mondjuk Debrecenben vagy Nyíregyházán több hely lesz, az biztosan sokat segíthet majd. Az autóval érkezők sokszor húszórás út végén érkeznek a határra. Aki vonaton jön, az világos: egy éjszakára az iskolában helyezik el őket. De volt például olyan család, akik Harkovból három kisgyerekkel menekültek, a legkisebb pedig autista volt. Neki hiába ajánlottak szállást egy tornacsarnokban, ő például csak az édesanyjával és az édesapjával, külön szobában érzi magát biztonságban. Aztán ott vannak a különlegesen nehéz esetek, bár a háborúban minden helyzet nehéz. Mondjuk, az édesanya ukrán útlevéllel érkezik, de a tinédzser lányának orosz útlevele van. Rá például nem vonatkoznak azok a menedékjogi szabályok, amik az édesanyját segíthetik az Európai Unió területén. Mihez kezdjenek akkor?

És arról is kell beszélnünk, hogy Oroszországban sokan tartanak egy oroszellenes gyűlölethullám kialakulásától és már eleve sértett alapállásba kényszerülnek. Úgy érzékelem, hogy ez még szerencsére nem alakult ki.

Hardy: De hát ehhez a terepet éppen a Kremlben készítették elő!

Csukovszkaja: Igen, hajjaj! Azt sulykolják most mindenütt, hogy bennünket oroszokat mindenki gyűlöl a világon. Az biztos, hogy erre évek óta készíti fel az embereket a hivatalos propaganda. És számomra megdöbbentő, hogy ez milyen hatékonyan működik. Ugyanakkor meg nyilván önök is azt tapasztalják, hogy nincs egyetlen ember sem a barátaim és az ismerőseim között, aki támogatná a háborút. Mégis, ha felmész az orosz internetre, megnézed a kommenteket, szörnyű mondatokat találsz. Aztán fogod és rákattintasz és kiderül: a háborús uszító arctalan, vagy egy troll vagy egy komment-robot. Mert olyanokat ír, hogy "te meg hol voltál nyolc évig, amikor a donyecki oroszokat üldözték?”. Aztán néhány kattintás után látom, hogy nem is valódi személy áll a gyilkos mondatok mögött, hanem egy troll-automata. Ezért aztán fogalmam sincs, hogy Oroszország más régióiban vajon mivel tömhetik az emberek fejét, mit gondolhatnak erről? Egy biztos: az egész világ elmulasztotta, hogy alaposan tanulmányozza a totalitárius rezsimeket.

Fotó: Pixabay

 

Anasztazija Csukovszkaja egyik lakója, Natasa tíz nap alatt vergődött el Kijevből a kétéves kisfiával Románián keresztül Magyarországra és aligha az orosz troll-háború a legnagyobb gondja. Ők épen és életben kerültek ki a hosszú menekülésből, de férje, mivel hadköteles korú, kénytelen volt visszafordulni a határról. Napokig bujkáltak Kijev külvárosaiban, olyan települések romjai között, amik manapság a harctéri jelentésekben szerepelnek: Irpiny, Hosztomel és Bucsa környékén.

Natasa: 24-én hajnalban fél hatkor a férjem felébresztett, hogy robbanásokat hall. Félóra alatt összepakoltunk, két táskába dobáltam a holminkat, fogtam a kisfiamat és autóval elindultunk az ismerőseinkhez Kijev elővárosába Irpinybe. Útközben azonban a kocsiból kifogyott a benzin. A kutaknál hatalmas sorok álltak addigra, én a kocsiban maradtam a kicsivel ő meg elment benzint szerezni egy kannával. A máskor félórás utat 7 óra alatt tettük meg. Irpinyben aztán azon tanakodtunk, hogyan legyen tovább? Maradjunk vagy meneküljünk Nyugat-Ukrajna felé? Amikor a robbanások már Irpinyben visszhangoztak, nem volt kérdés. Először Ivano-Frankovszk felé akartunk menekülni, este kilenckor elindultunk tovább a sötétben. Végül nem értünk oda, mert éjjel kettőkor hatalmas dugóba futottunk, feltorlódtak az autók a harcok miatt. Kénytelenek voltunk visszafordulni, de az sem volt veszélytelen, mert az emberek fejvesztve menekültek, nagyon sok volt a baleset a szembejövő sávban. A férjem halálosan elfáradt, hiszen hajnali öt óra óta vezetett egyfolytában, végül egy kis faluban húztuk meg magunkat. A faluban végül tíz napig tudtunk maradni. A második napon megszűnt az áram- és a vízszolgáltatás, nem volt internet sem. Ott dekkoltunk.

Hardy: Hogyan jutottak el végül Magyarországra?

Natasa: A faluból Vinnyica irányába akartunk eljutni, de körben már mindenütt robbanások voltak. Végül Bucsa és Hosztomel felé kijutottunk. Földutakon mentünk, mindenütt hullák hevertek (sírás) …meg szétlőtt, kiégett személykocsik, a halottakkal. Nagyon féltettem a kisfiamat. Végül elértük Vinnyicát, úgy tűnt, hogy ott nyugalom van. Hajnalban viszont felrobbantották ott is a repülőteret, mentünk tovább. Az utak tele voltak menekültekkel. Végül elértük a román határt, a férjem elvitt minket egészen odáig, és gyalog, négy óra alatt jutottunk át a határon, a férjem ott maradt, nem jöhetett, visszafordult.

Hardy: Most is kapcsolatban vannak, tud róla valamit?

Natasa: Igen, beszéltünk. Most Tarnopolba jutott vissza. Az apósom pedig Kijevben maradt, részt vesz a védelmi harcokban. A román határon már önkéntesek fogadtak bennünket, nagyon sokat segítettek, igazán hálás vagyok nekik. Végül este tizenegy órakor felszálltunk arra a vonatra, ami Budapestre hozott bennünket.

Natasáék története csak egy annak a kétmillió embernek a történetéből, akik eddig menekültek el az orosz agresszió elől. Ők sem akarnak Magyarországon maradni, hiszen a nyelv nagyon idegen a számukra. Adásunk idején, ha minden a tervek szerint alakul, már Szlovéniában próbálnak menedéket találni, egy huszonhat éves ukrán édesanya egy kétéves kisfiúval. Hogy Natasa vajon valaha is viszontlátja-e a férjét, és lesznek-e, lehetnek-e ismét egy család, azt sajnos senki sem tudja most megmondani.

Hardy Mihály riportja a Hetes Stúdió március 12-ei adásában hangzott el.