Ferencz Győző: Egy kikerülhetetlen hibáról

Ferencz Győző nem csupán elsőrangú költő, hanem kiváló irodalomtörténész is, Radnóti Miklósról írott monográfiájával hosszú időre a kulturális közbeszéd élvonalába is bekerült. Amellett, hogy hosszú ideig az MTA Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiájának elnöke volt, a tavalyi évben a Petőfi Irodalmi Múzeum alá tartozó Digitális Irodalmi Akadémiának is őt választották legújabb tagjául, ahol valamennyi kötete ingyen hozzáférhető. Mi több, az angol nyelvű irodalom szakértőjeként műfordítói munkássága is kiterjedt. Belső közlés című műsorunkban emellett, rendhagyó módon, számos más, a habitusát érintő témáról is beszélgetett a műsorvezetővel, Marton Évával.

A mától a Klubrádió honlapján is meghallgatható, elbeszélő jellegű versében a közös valóság megszerkesztésének visszásságait eleveníti meg láttató erővel. Akik szoros szövetségben állnak egymással, gyakran igénylik és valóban képesek is rá, hogy akár visszamenőleg is összehangolják életük fontos pontjait, hiszen valamennyire mindannyian egy közös kulturális, nyelvi, mentális stb. szerveződés keretei között élünk, végtelen változatra szétágazó, adott pontokon mégis állandóan érintkező horizontokkal. Éppen ez adja meg ugyanakkor ennek a kockázatát is: a közös érintkezési pont mindig csupán e szerveződés szerkezete lehet, ami a két személyt nem olvaszthatja eggyé, ellenben mind saját magunkat, mind a kapcsolódás megismételhetetlen esetlegességét elveszíthetjük benne.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. A vers írott változata:

Ferencz Győző: Egy kikerülhetetlen hibáról – A múltkonstrukció balladája

Lyányok s ifjak szívei

Összeillesztették a múltjukat,
Ahogy az történni szokott,
Aprólékosan egymás mellé raktak
Minden felbukkanó adatot.

Két megszállott detektív, lázas szenvedéllyel
Dolgoztak a közös ügyön,
Hogy alaposan megvizsgáljanak minden
Lehetséges változatot együtt és külön,

Izgatottan ellenőriztek újra meg újra
Minden jelentéktelen részletet,
Mert a látszólag összefüggéstelen eseményeknek is
Önmagukon túlmutató jelentőségük lehet.

Tisztázni kellett a közvetlen előzményeket,
És ez sem volt könnyű feladat,
Ki pillantotta meg először, mikor és hogyan,
És melyikük szólította meg a másikat,

Szándékos volt-e a véletlen találkozás,
Tudta-e, amikor benyitott, hogy ott találja,
Nem lehetett elégszer felidézni, hogy az első
Érintésnek milyen volt a hatása.

Minden találékonyságukra szükségük volt,
És micsoda kimondhatatlan boldogság,
Amíg hosszú hónapokon át az összes egyezést
Gyerekkoruktól kezdve kidolgozták.

Valóságos ráismerés volt felfejteni a külön-évek
Láthatatlanul is összefonódó szálait,
Amelyeken érintkeztek, igen, üzentek egymásnak,
Ha jobban figyelnek, biztosan észreveszik,

Hiszen mindketten várták, s hogy nem figyeltek jobban,
Ez bizony néha egészen fájni is tudott.
Eltelt egy év is, de lehet, hogy több, mire hiánytalanul
Kitöltöttek minden hézagot.

Közben, ha kellett, átszerkesztettek, vagy ha úgy hozta
A szükség, akár újraírtak egész fejezeteket,
És nem törődtek különösebben vele, hogy hiába,
A történetben mindig újabb rés keletkezett,

Sietve betömték, és élvezték, hogy milyen ügyesen
Elsimították nyomát, hogy nem maradt utána hiba, folt,
És már nemcsak a jelenük, hanem egész korábbi életük
Végül visszafelé is összeforrt.

Így hát zavarodottan nézték, miért nem ismernek magukra,
Mitől lett más tapintása a másik kezének,
Összeillesztett múltjukból hova indulnak megállíthatatlanul,
Szanaszét azok a szapora hajszálér-repedések.