Győri László: Az elköszöntek

Győri László klasszikus vágású költő, ez tetten érhető életmódjában, verseiben és előadói habitusában is. Figyelme a konkrét szakmai, módszertani, tartalmi kérdésekre irányul, nem jellemző rá, hogy irodalmon túli kérdésekben foglaljon állást. Talán ennek is köszönhető, hogy ma, amikor sokan már mindkét „oldalon” a propagandatevékenységet jutalmazzák az egyéni véleménynyilvánítás helyett, kevesen ismerik őt. Pedig életművét mindenütt elfogadják és értékelik, egyaránt tagja a Szépírók Társaságának és a Magyar Művészeti Akadémiának is.

Az 1942-ben született szerző a Kilencek költőcsoport tagjaként indult a hatvanas években, élete nagy részében szerkesztőként és könyvtárosként dolgozott, a rendszerváltás után az 56-os Intézetben is. Régivágásúsága ugyanakkor nem jelenti azt, hogy versei ne lennének aktuálisak – ilyen a mától honlapunkon is meghallgatható Az elköszöntek c. költeménye is, amelynek érvényessége a mai globalizált munkaerőpiac világában csak növekszik, nem beszélve azokról, akik a karantén idején egyáltalán nem találkozhatnak külföldön élő családtagjaikkal.

A vers a fenti lejátszás gombra kattintva hallgatható meg. Az adás, amelyben a felolvasás először elhangzott, itt hallgatható meg.

A vers írott szövege:

 

Győri László: Az elköszöntek

Szűrődtek itthon fiai, lányai, azóta
egymást nem látni a szél szerteszórta,
elsodorta, vonta, elzilálta őket,
egyszer egy évben, ha jönnek,
kopogtatnak, aztán gyorsan elköszönnek.
Az egyik erre, a másik arra,
idegenek közé keletre, nyugatra,
nem rejtetlen tett utakon messze,
mentek hívásra, elbűvölő neszre,

termékenyebb életre, jobbra, másra,
kiürítésre, kiszipolyozásra,
máshová teríteni elmét,
szőni másoknak elméjüknek selymét,
adni másnak az elme aranyját,
a drága kagylót, a gyöngyök anyját,

a dicsőséget csak adni másnak,
adni tudást a távoli tudásnak,
izzadni másoknak a gyöngyöt,
akik itthon, izzadnak göröngyöt,
mit is izzadnának, ha törve kagylójuk,
a héjat hogyha leroppantják róluk.

Nevük a régi, még nincs róluk lefosztva,
de mit ér a név, ha már elorozva,
ha már olyan idegenbe olvad,
mint fán új gally, amelyet oltottak,
más lombjába bújik a gyümölcse,
más fa ölén érik már örökre,
nem rázhatjuk a mi kosarunkba,
kosarunk üres, fáink alja dudva.

Miért a kert, ha nyáron túli őszre
nem lesz akár egy sápatag gyümölcse?
Aki fát nevelt, ásta jól a földet,
mért nem örülhet ősszel a gyümölcsnek?
Fiai, lányai milyen messze vannak!
Már örökre csak másoknak adnak?
Vagy amit adnak, idáig szivárog,
telibb lesz-e tőle az itthoni árok?

Utódai idegenek lesznek,
mások közé, más világba vesznek.
Kifosztott fa, kifosztott öregség,
neked mi jut? Már csak a betegség?
Fiaid, lányaid ha jönnek,
beköszönnek, aztán elköszönnek.