Határeset – Józsa Márta jegyzete

Egy vajdasági, zentai irodalmi estről, a zEtnafesztről hazafelé tartva újfent abba a helyzetbe keveredtünk, hogy hét órán át várakoztunk Röszkénél a határon. Gondolják csak át, mettől meddig lehet ennyi idő alatt eljutni, például a Budapesttől a 684 kilométerre fekvő Münchenbe hat óra pár percet mond az útvonaltervező. Nos, mi a határátkelő két-három kilométerét tettük meg egy órával több idő alatt. Békeidőben, amikor nincs se nyári szünet, se vendégmunkás-invázió. Amúgy, ha lenne, akkor is tenni kellene valamit, mondjuk megnyitni ideiglenes átkelőhelyet, meghosszabbítani a zömmel este hétkor már bezárók nyitvatartási idejét. Vagy mit tudom én, nem én vagyok a közlekedési miniszter, a külügyér meg pláne nem.

Lehet, hogy jobb lett volna tömegközlekedéssel járni, csakhogy a régióba vezető mindkét vasútvonalat felszámolták, az egyiket a kínaiakkal túrja Mészáros Lőrinc, a másikat kínaiak nélkül nem sikerül befejeznie a nem tudom hányadik határidő-módosítás után sem. Mondjuk neki nem gond, éppen egy nappal korábban esett, hogy bé nejével együtt indult ugyanennek a határállomásnak közvetlen közeléből, Szegedről a százhatvan kilométerre fekvő Budapestre. Egy szélsőjobb-közeli osztrák fegyvergyáros helikopterén. Ha csak egy nappal korábban megyünk, integethettünk is volna nekik. Így csak azon gondolkodtunk, hogy kinek inthetnénk be.

Tehát az van, hogy ott állsz, tízpercenként moccan pár métert a sor, sok száz autó, mindenféle távoli rendszámmal, nyilván Európa összes országából érkezőket lehet ott találni. Még szerencse, hogy rátaláltunk egy hozzánk aránylag közel álló lap oldalán egy frissen megjelent cikkre, baráti tűz, a szerzőjét nem nevezem meg, mert ő se nevezte meg, hogy mégis kivel van baja; érti, aki érti. A legjobbkor jött, éppen amikor a kultúrpolitika amúgy is kilövésre ítélte mindazokat, akik nem akarnak együtt menetelni. No mindegy is, nekünk legalább akadt témánk. Mindenfele kisgyerekek ordítanak, mások nyugodtan néznek valamit a Netflixen, elvégre a XXI. században vagyunk, egy-két helyen még közvécé is található, fizetős persze. Mondjuk már egy kávét vagy vizet nem kapni Schengen szigorúan védett határán. Arról beszélünk, ahol a híres NATO-drótokkal ékesített kerítéssel is védjük hősiesen Európát a betolakodók elől. Akik közül, ha igazak a hírek – mondjuk én 2015-tel ellentétben most nem láttam menekülőkre utaló konkrét jeleket, de nem is keresgéltem őket a határközeli susnyásokban – az nem megy át a kerítésen, aki nem akar.

És mindezt jócskán megkönnyíti, hogy a keresztény Európa kipcsak-kucsmás védelmezője (néprajzosok kíméljenek!) szélnek eresztette az elfogott embercsempészeket. Vagyis azokat a nagyon jól megfizetett szakembereket, akik az amúgy mindenüket pénzzé tevő menekülőket kiszipolyozva és minden törvényt áthágva pacekból megtalálják, vagy megalkotják a kerítésen a rést. Jó nekik.

Mert én mindvégig azon gondolkodtam, hogy miért üldögél itt nyugodtan az idejét vesztegetve, rendkívül kellemetlen és megalázó körülmények miatt több ezer ember a semmiért? Jó, néha megnyomja a dudát. És hogy én, személyesen, beszorítva a senkiföldjére mit tehetnék valamennyiünk érdekében? Hogy ne az legyen mindig, hogy akinek nem telik az elnyomásunkból származó lóvéból helikopterre, az csak maradjon a fenekén.

Címlapi fotó: határállomás Röszkén 1973-ban. A kép forrása: Fortepan.hu / Urbán Tamás.

Józsa Márta jegyzete az Útszélen című műsorunk 2023. november 9-i adásában hangzott el.